A vadon hercegnője

A vadon hercegnője Hayao Miyazaki 1997-es alkotása, amely azóta sem veszített aktualitásából. Olyan fontos kérdések állnak középpontjában, mint a természet és az ember viszonya, az iparosodás és a haditechnika fejlődésének hatásai, a háború értelmetlensége, a hagyományok és a modernitás találkozása.

A film egy alternatív középkori Japánba repít el minket, ahol a misztikummal átszőtt elemek szépen keverednek a valóssággal. Egyenesen az istenek és a démonok korába kerülünk, egy olyan világba, ahol a szereplők a kényes egyensúly felbomlása előtti utolsó pillanatban léteznek. Azt hiszem, ez a feszültség, a harmónia megbomlásának reális lehetősége és közelsége az, ami visszatükröződik a film borongós hangulatában, színvilágában. Ugyanakkor Miyazaki nem engedi, hogy a néző lehangolttá váljon. Igényesen kidolgozott, gyönyörű képsorokkal; izgalmas, nyugati mesékben nem megszokott karakterekkel; rejtélyes, titkokat őrző lényekkel és japán ősi természeti vallásának, a sintoizmusnak a nyomaival is találkozhatunk.

A nyitójelenetben vadkan érkezik a messzi Nyugatról az enishik csendes vidékére. Az állat testét és lelkét egy emberi puskából származó lövedék pusztítja. Ez a vasgolyó változtatta őt mardosó undor és gyűlölet által vezérelt démonná. Az enishik hercege, Ashitaka ugyan népét megmenti a vadkantól, ő maga azonban a halálos átok hordozója lesz. Az átok kijelölte sorsát: el kell hagynia népét s meg kell próbálnia „gyűlölettel el nem homályosult szemmel látni” a nyugatiak konfliktusában.

A nyugati harc két ikonikus alakja: Szan, a vadon hercegnője, a farkasok leánya és Ebosi úrnő, Vasváros erőskezű, határozott vezetője. Szan háborítatlan természetre, Ebosi úrnő pedig a város terjeszkedésére és gazdagságra vágyik. Közöttük tölt be hídszerepet józanságával és bölcsességével Ashitaka, aki igyekszik mindenki igazságával megismerkedni és tisztán látni.

Szan egy igazi szabad lélek. Zabolátlan természetében hatalmas erő, kitartás, szenvedély és harciasság rejlik. Farkasok nevelték fel, így beszéli az állatok nyelvét. A vadon hercegnője nemes célért, a természet, az állatok s saját otthonának megóvásáért küzd. Mégsem lát teljesen tisztán, hiszen olyannyira elidegenedett fatájától, hogy már az emberi illatot is visszataszítónak találja. Első ránézésére Ebosi úrnő a természetet háborgató, modernitást hajszoló negatív figura, ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az emberei szeretik őt és felnéznek rá, leprásokat ment meg és gondoz, valamint bordélyházak lányainak kínál tisztességes munkalehetőséget és nagyobb szabadságot.

A japán rendező mesterien játszik a lélek hegedűjén. Felépít egy dualitásoktól hemzsegő világot, melyben kelet és nyugat, természet és ember, régi és új feszül egymásnak. Otthon érezhetjük magunkat ebben a világban, hiszen biztonságot nyújt, hogyha egyértelműen tudjuk mi a jó és mi a rossz. Ugyanakkor szépen lassan Ashitakával együtt felfedezzük, hogy az egymást kizáró ellentétek pusztán a felszínt jelentik, s ha csak a különbségekre, az eltérő célokra fókuszálunk, akkor ezernyi gyönyörű színre, értékes, érdekes szempontra lehetünk vakok.

Miyazaki megnyilvánulásai az emberiség jövőjét illetően igencsak pesszimisták. A vadon hercegnője viszont nem a kesergésről, hanem konstruktív érvek, alternatív valóságok ütköztetéséről és egy kompromisszumos, mindenki számára élhető megoldás kereséséről szól. Vajon a 21. század embere Ashitaka, Szan vagy Ebosi úrnő útjára lép? Vagy talán egy egészen új irányt választ?