Főkép

A Dead Can Dance 1981-ben alakult az ausztráliai Melbourne-ben, de egy évre rá Londonba költöztek. A korai időkben a gót színtérhez tartoztak, ám az évek múltával egyre jobban kitágították zenéjük határait, úgy, hogy közben a – mondjuk azt, hogy – könnyűzenéét is. Nem ők találták fel a világzenét, de hogy hatalmas szerepük volt annak alakulásában, az elvitathatatlan. Az ír népdaloktól a középkori zenén és gregorián énekeken át az afrikai és közel-keleti ritmusokig és hangszerekig egyre több elemet építettek a zenéjükbe. Mely, bármennyit változott is, mindmáig megőrizte mágikus jellegét. A Dead Can Dance szembesít az élet és halál nagy misztériumaival, és ennek megfelelően nagyon ritkán szórakoztató muzsika. Mégis óriási hangulatot tudtak varázsolni az Arénába.

 

Előbb azonban megtekinthettük David Kuckhermann egyszemélyes produkcióját. A DCD-ben is szereplő ütőhangszeres ember különféle instrumentumokon zenélt. A legjobban a handpan (magyarul hang) néven ismert, némileg két összefordított wok serpenyőnek kinéző fémhangszeren előadott darabok tetszettek, amúgy a közönség bevonulása és beszélgetése erősen rontott az élményen. Mondjuk az sem volt szép a szervezők részéről, hogy a jegyre 20 órás kezdést írtak, és csak a koncert előtt néhány órával tették közzé a menetrendet a Facebook eseményben – hogy például David 19:30-kor kezd…

 

Némi várakozás után színpadra lépett Lisa Gerrard énekesnő, Brendan Perry énekes-multihangszeres (az eredeti duó) és aktuális társaik. Illetve elsőre nem is voltam benne biztos, hogy Lisát látom… A Star Wars-ba vagy az Incalba illő, uszályos, ragyogó fehér ruhakölteménybe öltözött hölgy ugyanis inkább emlékeztetett Montserrat Caballéra, mintsem az éteri, szinte emberfeletti nőre, akit hét éve ugyanitt láttunk. A hang összetéveszthetetlen volt, de az arcvonások is annyira megváltoztak… Remélem, nem valami komoly betegség áll mindezek hátterében, mert amúgy teljesen mindegy, hogyan néz ki, így énekelni csak ő tud. Ezzel együtt gyakran legyezte magát, és relatíve több volt az olyan dal, amit Brendan énekelt, hogy régi társa tudjon pihenni.

 

Rajtuk kívül további kb. hat muzsikus vett részt a koncerten, feltehetőleg Kuckhermann is, bár a lelátó első sorából sem lehetett ezt olyan egyértelműen kivenni. Mindenesetre az egyik figura úgy nézett ki, mint Brendan Perry hosszú szakállas verziója – ő Robert volt, Brendan testvére. A kivetítőn csak ritkán bukkant fel a többi muzsikus, még a szintén tündeúrnőnek öltözött billentyűs-vokalista hölgyet is csak akkor lehetett rendesen látni, amikor ő énekelt pár magasabb részt. Akárhogy is, az elegánsan visszafogott, szép megvilágítással-vetítéssel teljes színpadkép és a tiszta hangzás is csak emelte az este fényét.

 

A múlt évi Dionysus lemezről csupán egyetlen tétel hangzott el, a ráadások előtti „Dance of the Bacchantes”, egyébként a DCD pályáját áttekintő, csaknem best of program volt ez, némileg Brendan Perry dalainak túlsúlyával, illetve kihagyva a Spirit Chaser albumot. És azért olyan klasszikusokat élőben hallani, mint a „Xavier”, a lemezen hallhatónál kissé gyorsabban énekelt „The Wind That Shakes the Barley”, a „Sanvean”, a „Bylar”, az „Avatar”, a „Yulunga” (azokkal a vérpezsdítő ritmusokkal) vagy a „The Host of Seraphim”, szavakkal nehezen leírható élmény. Még akkor is, ha az Aréna minden, csak nem ideális ehhez a zenéhez. Ebben a hodályban elvész az emberi közelség, az emeleti fényreklámok, a kényelmetlen székek is az ellen dolgoztak, hogy feloldódjon a közönség. Ám ahogy Lisa (és Brendan is!) énekel, az az ősi, felfoghatatlan, talán már csak a zsigerekben és tudatalattiban lakozó erő, ami ezekben a dalokban van, nem tűr semmiféle korlátot. Torokszorító megrázó, de egyben felemelő élmény is volt.

 

És ebbe még két feldolgozás is belefért, bár tény, hogy saját számokat szívesebben hallottam volna tőlük. Az„Autumn Sun” a Deleyaman nevű francia-amerikai zenekar dala, a „Song to the Siren” pedig a mindössze 28 évesen elhunyt Tim Buckley szerzeménye – egyik sem lógott ki igazán a műsorból, gyönyörű volt mindkettő. A közönséggel való kommunikáció szinte teljes hiányát sem tudom felróni, ez mindig jellemző volt a DCD-re, és pár thank you-n kívül Brendan részéről most sem kaptunk többet (ahogy, ha jól láttam, CD-t vagy pólót sem lehetett venni). De nem is volt szükség semmi egyébre. Csak némi levegőre odakinn, hogy magamhoz térjek ebből az évezredes utazásból.