Főkép

Naomi Kawase legutóbbi filmje április közepén került a magyar mozikba a Cirko Film forgalmazásában. Az előzetes egy szirupos, romantikus klisékkel és (ahogy György Szidónia írja cikkében) „Coelho-idézetekkel” teli alkotást sejtetett túlzó szentimentalizmussal. A végeredmény azonban távolról sem tükrözi ezt az ijesztően sarkos jellemzést, nem árul zsákbamacskát a rendezőnő: a Látomás tökéletesen illeszkedik eddigi életművébe.


Kawasét A remény receptje (An) című 2015-ös filmje tette világszerte szélesebb körökben ismertté és elismertté, melynek populárisabb, konvencionálisabb hangvételétől most kissé eltérni látszik – a Látomás inkább a korábbi végtelenül minimalista és „szűkszavú” stílusban készült alkotásait idézi (legyen szó a Siratóerdőről, vagy a Hanezuról), továbbá a nagyon konkrét formában megjelenített nehéz sorsok és traumák helyett inkább a szimbolizmus felé fordul a rendezőnő. Sőt mi több, a Látomás inkább értelmezhető parabolikus, zárt szituációs drámaként, melynek szereplői jelképrendszert alkotnak, és amelyben a tér, mint a végtelen, burjánzó, érintetlen természet szintén metaforikus.


A történet látszólagos; a szereplők motivációi és reakciói nehezen értelmezhetőek, ha hús-vér emberekként tekintünk rájuk. Kawase valójában Japán modernizációjáról, a nyugati és a hagyományos japán kultúra „frigyéről” és egy új Japán megszületéséről mesél. A film tétje nem abban áll, hogy a narai erdőbe érkező Jeanne (Juliette Binoche) megtalálja-e a Látomás nevű gyógynövényt, hanem hogy a rendezőnő hogyan látja és használja őt a nyugati világ két lábon járó szimbólumaként. (Talán az sem véletlen, hogy Kawase egy Európában és Amerikában is nagy karriert befutó A-kategóriás színészt választott erre a szerepre.) Egy tudatos szerzői állásfoglalás történik a vásznon, mely inkább szkeptikus, elítélő és tradicionalista, igaz, az említett újjászülető, hibrid Japán végleges formáját (Rin személyében) nem látjuk meg.


Már A remény receptjében hasonló szituációt modellezett karaktereivel Kawase; a hagyományos kultúrát megtestesítő, a természettel folyamatosan harmóniában élő és azzal kommunikálni képes idős hölgy, az új generációhoz tartozó, már-már popsztár kinézetű „nemtörődöm” fiatal srác és a két látszólag ellentétes világ közé szorult passzív, érzelmeit elfojtó szűkszavú férfi karakter (Masatoshi Nagase Satoshi szerepében) a Látomásban is feltűnik, de már konkrét sorsoktól és háttértörténetektől megfosztva.


A bölcs idős hölgy archetípus mindkét filmben sérült és/vagy fogyatékkal élő szereplő; a Látomásban Aki (Mari Natsuki) vaksága ellenére kiválóan tájékozódik a végtelen, sűrű erdőben. Már ez is kissé zavarba ejtő, realisztikusan nem motivált húzás, de Juliette Binoche karakterének követhetetlensége és szeszélyei még erősebben felhívják a néző figyelmét a film parabolikus voltára.


A végkifejletet megelőző flashbackkel és flashforwarddal teli, tudatfilmes szekvenciát több kritikus erőltetett és elhibázott megoldásként könyvelte el. A Christopher Nolan és Denis Villeneuve kezei alatt újra divatossá váló idősíkokat összekuszáló és a kronológiát megtagadó filmstílus fényében valóban elcsépeltnek tűnhet ez a jelenetsor. Én azonban inkább tudatos alkotói eszközként közelíteném meg, ami megint csak a cselekmény beható és alapos értelmezésére, átgondolására sarkallja a nézőt, és mivel Kawase láthatóan mindent elkövet, hogy elvesszünk a sebesen örvénylő jelenetfolyamban, felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e kényszeresen kronológiát és konkrét időbeliséget feltételezni a filmben...

Egy dolog azonban mégsem stimmel – már amennyiben elfogadjuk, hogy a film parabolaként működik. Kawase szinte kizárólag közelképeket használ karakterei megmutatására, az arcok sokszor kitöltik a vászon nagy részét, minden egyes rezdülésüket láthatjuk és sokszor komplex, megmagyarázhatatlan érzelmi megnyilvánulásoknak lehetünk a tanúi, amiből logikusan következne egy karakterközpontú, mély lélektani dráma, azonban ahogy korábban kifejtettem, nem ez a koncepció érvényesül a film során. A néző tehát jogosan érezheti magát átverve a stáblista beúszásakor – ennek ellenére tudom ajánlani megtekintését a spirituális stílus, a „slow cinema” és a japán kultúra kedvelőinek.