Dan Abnett: A ​Kígyó Testvérisége

A Tuan Kiadó Warhammer-könyves dömpingjének gerincét általában a The Horus Heresy és A Bestia felemelkedése sorozatok jelentik, de ezeken kívül is bőven jelennek meg önálló kötetek vagy rövidebb trilógiák. A 2018-ban megjelent, A ​Kígyó Testvérisége is ezeknek, vagyis az önálló köteteknek a sorát erősíti.

Kisebb meglepetéssel ért fel nálam ez az eszmélés, hiszen a döntést a könyv beszerzéséről nem kísérte túl hosszú kutatómunka. Elég garancia volt rá a szerző neve és a kedvenc univerzumom logója a borítón – és a badass űrgárdista képe is csak javította az összképet –, tehát kissé meglepődtem, mikor leesett, hogy ez nem egy Hóruszos folytatás, hanem Dan Abnett egyik régebbi, khmm… gyöngyszeme, amiben a Vaskígyók rendházának életébe pillanthatunk bele egy kötet erejéig. Kétségbe mondjuk nem estem ettől, sőt örültem, hiszen a Vaskígyók a magyarul megjelent regényekben nem igazán jelentek meg eddig.

A Vaskígyók rendházát évezredekkel korábban azzal bízták meg, hogy az űr azon szektorát őrizze, amit a Birodalom Zátony-csillagoknak nevez. A sok lakott világgal rendelkező területen – ezek egyike Ithaka, a Vaskígyók otthonvilága, amit majd teljes egészében víz borít, és az óceánok mélyén élnek azok a tengeri kígyó szörnyek, amiknek nevüket köszönhetik – régebben a primulok (vagyis sötét elfek) rendszeresen vadásztak a lakosokra, hogy azokkal gyarapítsák rabszolgáik számát. A folyamatos űrgárdista védelem miatt azonban a primul flották másfelé vették az útjukat, régóta nem történt már ilyesféle atrocitás a körzetben. Oly régóta, hogy az egyik lassan hanyatló mezőgazdasági bolygón – a Baal Solockon –, már a Vaskígyók is a mítoszok teremtményei csupán, és a vész esetén őket hívó protokoll hatásosságában azok sem bíznak teljesen, akiknek a feladata lenne az aktiválása. Egy kivétellel, nincs is olyan ember a bolygón, aki látott már űrgárdistát. A primulok pedig váratlanul visszatérnek.

A könyv eredetileg 2007-ben jelent meg, ami elég messze van már, jogos lehet egy pillanatnyi félelem, hogy Abnett akkor még nem forgatta olyan biztos kézzel a tollát, mint azt manapság teszi. „Szerencsére” lassan elmondhatjuk, hogy a szerző nem a fiatal írógeneráció tagja, 2007-ben már jó húsz éves pályafutást tudhatott maga mögött, amiből hét évet – egyebek mellett – a Warhammer univerzumhoz tartozó regények megírásával töltött. Javában benne járt már a Gaunt Szellemei sorozatban is, egyszóval ekkor már minden régóta a kisujjában volt, így ennek a könyvnek a megírása sem okozott neki problémát. Mármint a jól ismert és szeretett stílusban és írói eszközökkel való megírása. A Kígyó Testvérisége épp attól olyan jó, hogy nem tér el ezektől a bevált eszközöktől. Bemutatja a háború kegyetlenségét, az űrgárdistákat „civilben”, tökéletesre koreografált akciójelenetek sorából építkezik, ahol egyetlen űrgárdista testvér sem érezheti biztonságban magát egy percre sem, de nem fél alkalmanként a humor használatától sem, miközben egy olyan kegyetlen, majdhogynem kilátástalan univerzumot mutat be, amiről olvasni jó, de épeszű ember nem kívánkozna a közelébe sem.

Egy fontos dologban azonban igenis mutat újdonságot a könyv, ami hamar kiderül minden olvasónak, bár addig a pontig nem kapunk erre utalást sem. Nevezetesen, hogy nem regényt vettünk le a polcról, hanem novellafüzért. Amiben Priad testvér, a Damoklész osztag egyik tagjának csodaszámba menő kalandjain keresztül ismerteti meg velünk a Vaskígyók harccal és fura tradíciókkal teli életét. Az egymással sokáig laza kapcsolatban sem álló – a szereplőkön túl természetesen – hosszabb-rövidebb írások végül összekapcsolódnak, és korábbi novellákban történt, látszólag lényegtelen események is egészen más megvilágításba kerülnek. Akkor nyernek értelmet olyan korai fejezetek (novellák), amik olvasásakor kissé felhúztam a szemöldököm. Mivel az elején egyszer-kétszer bizony még úgy éreztem, hogy gyakorlatilag véletlenszerű történeteket olvasok csak a Vaskígyókról, amiknek bár a stílusa jó, de önmagukban nem voltak mindig kerekek, valami hiányzott belőlük. A könyv közepétől kezdenek összeérni a szálak, onnantól pedig nekem is egy csapásra megszűnt minden negatív hangulatom, amit addig néha éreztem.

A Baal Solock-i események – és ellenség – mellett a Vaskígyóknak a Káosz mindent megfertőző, mindenütt szárba szökkenő mocskával is szembe kell szállniuk. (Stephen King novellája, és a belőle készült azonos című film, A kukorica gyermekei előtti tisztelgés szerintem vicces lett, teljesen odaillő.) Illetve nem maradnak szárazon a lánckardok az orkok vérétől sem, a bolter-lövedékek számlálatlanul kaszálják a zöld veszedelmet is a könyv azon részében, amit – bár lassan elcsépelté válik a jelző – nem lehet máshogy, csak epikusnak hívni.

A Kígyó Testvérisége ugyan nem tökéletes könyv – már ha van olyan egyáltalán –, de egy háborús-akciós-fantasztikus zsánerkönyv szintjén, aminek a célja a szórakoztatás, gyakorlatilag mégis tökéletes. Olvastatja magát, izgalmas – azt biztosan nem érezni rajta, hogy a 400+ oldalszám sok lenne belőle –, jól összerakott, kiválóan szerkesztett, drámai és persze remekül megírt harci részekkel tarkított könyv. Azon felül pedig, hogy egy régi Warhammer veteránt is elszórakoztasson, arra is kiváló választás lehet, hogy valaki ezzel kezdje el az ismerkedést a Warhammer 40K véráztatta univerzumával – főleg, ha ezt az ismerkedést nem akarja rögtön egy sorozattal kezdeni… illetve nincs nála kéznél Ian Watson Űrgárdistája.