Beszámoló: Muse, Dinosaur Pile-Up – Budapest Sportaréna, 2019. május 28.

Nyolcadik stúdióalbumával, a Simulation Theory-val kelt útra a brit alternatív rock zenekar, a Muse, és európai turnéja alkalmával Budapesten is fellépett. A korábbiakkal ellentétben idén nem a Sziget Fesztivál adott otthont a háromtagú zenekarnak, hanem a Budapest Sportaréna. Matt Bellamyék ki is használták a Sportaréna adta lehetőségeket és egy emlékezetes estét kerítettek a budapesti közönségnek.

 

A Drones turné után az együttes tagjai – Matt Bellamy (ének és gitár), Dominic Howard (dob) és Chris Wolstenholme (basszergitár) – és a turnéigazgató, Glen Rowe elhatározta, hogy egy még ambiciózusabb showt hoznak össze egy, az előzőtől teljesen különböző zenei iránnyal. Ennek eredménye a 2018-as Simulation Theory, amit az elektronikus rock, a pop rock és a synth-pop dominál. A téma viszont már jól ismert a Muse utóbbi albumai alapján: mi lesz az emberi társadalommal a távoli jövőben?

 

A budapesti koncert minden előzetes hírt beváltott a Simulation Theory-vel kapcsolatban, a Sportcsarnok pedig külön illett a produkcióhoz, sokkal jobban, mint a korábbi Sziget fellépések. Itt volt helye Matt Bellamy védjegyévé váló áriáknak, a lassabban építkező daloknak, a kivetített animációknak, és az epilepsziás roham előidézésére is alkalmas számtalan színű és erősségű fényeknek.

 

A stadionba összegyűlt közönséget a londoni Dinosaur Pile-Up alt. rock banda készítette fel a Muse-showjára. Megjelenésükben a Nirvánára emlékeztettek a nagy színpadon, zenéjükben pedig a 2000-es évek kedvelt rockzenekaraira. Bár olyan jellegzetes éneklést nem nyújtott az énekes, Matt Bigland, mint anno Kurt Cobain (nem is feltétlen baj), de a zene minőségére nem lehetett panasz. Viszont mint háromtagú zenekar túl kicsinek érződtek a nagy stadionban, minden igyekezet és profizmus ellenére sem sikerült igazán fellelkesíteniük a tömeget.

 

 

Fél óra készülődés után lépett végül színpadra a Muse. Stílusosan az új album nyitódalával, az „Algorithm”-mel indítottak, majd annak legsikeresebb számaival – mint például a „Pressure”, a „Propaganda", vagy a „Psycho” – folytatták a showt. A Simulation Theory dalai mellett régi nagy klasszikusok is felzengtek az arénában, mint az „Uprising”, a „Plug in Baby”, a „Time is Running Out”, „Hysteria”, és persze a „Supermassive Black Hole” se hiányzott a felhozatalból. A zúzósabb dalok mellett megfért azért néhány melankolikusabb darab is, mint a „Take a Bow” vagy a „Prelude”, de talán ebbe a vonalba sorolható a „Starlight" is. Csak a set list alapján egy jól kiegyensúlyozott best of Muse-t hozott a csapat, ami a régi és új rajongóknak is megadott mindent.

 

Ami a Drones-nál nagyobb showt illeti, azt a banda teljesen kimaxolta. A színpadkép főleg három alapra épült: a Muse, a kivetítő és a táncosok. Ennek a hármasnak harmóniája hozta végül az emlékezetes pillanatokat a koncerten. A kivetített robotfej és az annak felelő táncosok montázsa; vagy a kivetített videoklipekbe beúszó csapattagok vagy közönség, és a poroltóval vagy fénycsövekkel ritmikusan mozgó kivilágított táncosok – mind olyan műsorelemek, melyek csak emelték a koncert látványát.

 

A kivetített képsorokban megidéződött a 80-as évek Ready Player One-os világa, a Tron neon fényei és színei, és némi aktuális popkultúra is. Utóbbira remek példa a „Pray”, ami a Trónok harca inspirálta albumra készült, de a fellépés előtt hallható Stranger Things intro is ilyen. Utóbbi plusz tiszteletadás Kyle Lambert felé, aki a Simulation Theory albumborítóját tervezte, és nem kisebb sorozaton, mint a Stranger Things-en dolgozott.

 

Így leírva mindezt kicsit hatásvadásznak hangozhat a koncert, azonban a kivetített képek, szövegek és behozott díszletek (mint a táncosokra csatolt óriás robotok vagy az alienszerű kiemelkedő báb) az album koncepcióját és fontos kérdéseit adták át. A mindent elnyomó propaganda, a klónozás, a galaxisokon átívelő űrutazások – nem új témák sem a Muse-tól, sem pedig a mainstream zenétől (elég csak David Bowie-ra gondolni), de ilyen erős kép-zene-színpadon előadók kombinációban nem sokan meséltek eddig ezekről.

 

 

A Budapest Sportarénát elhagyva végig az a gondolat motoszkált bennem, hogy igen, végre Budapesten is méltó helyet kapott a Muse produkciója. Másik gondolatom pedig az, hogy a zenekar bőven megütötte egy arénás koncert szintjét úgy, hogy nem pusztán a látványra és a lenyűgözésre ment rá, hanem valami többet szeretett volna átadni. Csak remélni tudom, hogy ezen az úton halad tovább az együttes, és még néhányszor vendégül látja őket a Sportaréna.