Főkép

Egyenlőség vagy oligarchia? Tények vagy hazugságok? Egyéniség vagy totalitarizmus? Egyértelműnek tűnik a választás? Akkor miért haladunk a rossz irányba?

 

Timothy Snyder már az előszóban elveszi az ember életkedvét. Pedig ott még főként általánosságban beszél, felvázolja a teóriáit, a könyv alapkoncepcióját, tisztázza az alapfogalmakat... és mégis, minden szavával növekszik bennem a fájdalom, a szomorúság, a hányinger: mert érzem, hogy az én valóságomról mesél. Nem tudok – persze nem is nagyon akarok – elvonatkoztatni a saját életemtől, attól, amit én látok magam körül, attól, hogy bár Snyder egyértelműen az orosz és az amerikai helyzetről ír, mégis érzem a saját bőrömön, hogy ez hozzám is szól. Nem olvastam még olyan „tudományos ismeretterjesztő” kötetet, aminek akkora aktualitása lenne, mint A szabadság felszámolásának – és sajnos egyelőre nem úgy tűnik, hogy változna a helyzet.

 

Snyder 2011-től 2016-ig elemzi a világpolitikai történéseket, elsősorban Oroszország (vagyis: Vlagyimir Putyin) hatására fókuszálva. Egy-egy ellentétpárra (mint: „integráció vagy birodalom”, „tények vagy hazugságok”) koncentrálva vizsgálja, mi alakítja a hatalmak kommunikációját, miként próbálják befolyásolni az embereket, hogyan hat az orosz politika és propaganda a nyugati eseményekre és az ottani rendszerek tetteire. Mindehhez segítségül hívja a közel elfeledett, de Putyin által újra a köztudatba emelt orosz filozófus, Ivan Iljin gondolatait, valamint mindazt, amit ismerni lehet az orosz államról és működéséről – így aztán többet tudunk meg a jelenlegi orosz rendszerről, mint valaha is szerettünk volna, ám ez csak hozzásegít ahhoz, hogy még egyértelműbbek legyenek azok az összefüggések, amikre Snyder rávilágít Vlagyimir Putyin és a nyugati világ kapcsolatában.

 

A kiindulópont a 2010-es évek eleje, amikor Iljin gondolatai egyértelműen központi szerepet kaptak az orosz kommunikációban (azt még inkább a totalitarizmus felé vezetve), és innen kezdve eljutunk 2016-ig, amikor is az Amerikai Egyesült Államokban megválasztották Donald Trumpot (Oroszország legnagyobb örömére, teszi hozzá Snyder). Ez a bő fél évtized Snyder szerint döntő jelentőségű: megmutatja, hogy világszinten változik a politikai gondolkodás és berendezkedés, hogy a tömegkommunikáció és az elnyomás újabb eszközeivel milyen sikerre lehet vinni a zsarnokságot, hogy Oroszország az egész világnak példaként szolgál ahhoz, milyen módszereket érdemes bevetni, ha az adott rezsim szeretné bármilyen eszközzel megőrizni a hatalmát.

 

Snyder szerint a 21. századra az ún. „szükségszerűség politikája” elvesztette létjogosultságát – vagyis az a politikai gondolkodásmód, miszerint a jelenből szervesen következik a boldogabb és szebb jövő, így azért különösebben nem is szükséges tenni (hiszen a jelenlegi rendszer egyértelműen a legjobb út, minden másról bebizonyosodott, hogy nem járható, a mostani viszont előbb-utóbb biztosan elvezet a tökéletes világhoz). Ez a fajta gondolkodásmód elég régóta jelen van, hogy lassan egyértelművé váljon, itt soha nem fog bekövetkezni a tökéletes világ, legfeljebb csak a nagyon gazdag rétegnek. Ez a felismerés pedig utat nyitott az ún „örökkévalóság politikájára”: az örökkévalóság politikusai már nem hirdetik azt, hogy egyszer minden jó lesz – arra koncentrálnak, hogy mi az a (jellemzően külső) fenyegetés, ami megakadályozza azt. A nép állandó veszélyben van, a fenyegetés ellen védekezni kell és bármilyen más témáról felesleges is addig beszélni (sőt, az csak figyelemelterelés lehet), amíg ez a fenyegetés nem szűnik meg (vagyis: soha). A politikusok állandósult szükséghelyzetet teremtenek, amiből alkalmanként csak azért lehet fellélegezni, mert éppen a hatalom sikeresen megakadályozott valamit – de persze továbbra is ébernek kell lenni, hiszen a fenyegetés „valódi”.

 

Konstruált valóságok, valóságshow-ra és cirkuszra emlékeztető politikai kommunikáció, a nyilvánvaló eltitkolása és arcátlan hazugságok – az örökkévalóság politikusai nem riadnak vissza eszközöktől, amennyiben az a hatalmuk megtartását segíti elő. Snyder Putyin példáján keresztül vezet minket keresztül ezen a gondolkodásmódon (amit újnak nem feltétlenül lehet nevezni, ám a történelemben talán sosem volt még olyan általános, mint most), olyan példákkal alátámasztva, mint az ukrán forradalom és az azt követő orosz megszállás. Részletekbe menően (talán néha túlzottan is) tárgyalja, hogy az orosz vezetők milyen eszközökkel próbálják befolyásolni saját választóikat és a nyugati történéseket. Levezeti, hogyan illik az orosz célokba a brexit, Trump megválasztása, az EU szétesése, vagyis segít értelmezni korunkat – és bár nagyon szeretnék mást mondani, de riasztóan logikusnak és világosnak tűnik Snyder értelmezése.

 

Nehéz elképzelni, hogy A szabadság felszámolását olyanok is el fogják olvasni, akiknél igazán szemléletformáló lenne, de azért reménykedem – aki viszont a fenti sorokat úgy olvasta végig, hogy közben legalább egyszer még bólogatott is, annak egyértelműen kötelező olvasmány. Nem könnyed délutáni kikapcsolódás, hanem megrendítő, fájdalmas és végtelenül szomorú elemzés, aminek a gondolatai rendszeresen visszaköszönnek, amikor híreket hallgatunk, politikusokat figyelünk vagy akár csak az utcán járunk. Timothy Snyder mélyrehatóan vázolja előttünk korunk legfőbb politikai irányvonalait – és egyszerűen képtelenség nyugodtan olvasni. Akármennyire is elcsépelten hangzik: idén még nem jelent meg ennél aktuálisabb és fontosabb könyv.