Főkép

Amikor az egykori kedvenc zenekarát tizenhat éves fennállása óta először hallja élőben az ember, a légvárakból hátramaradó elvárások értelmezhetetlenné válnak. Huszonegy voltam, amikor otthon az erősen túlhajtott AMD-procis gépen végiglődöztem a Max Payne második részét, aminek a végén felcsendült a finn szoft-rock zenekar – azóta kult-klasszikussá vált – „Late Goodbye” című száma. Shazam híján a stáblista vége oldotta fel, hogy mire is borsódzik a hátam éppen, hogy aztán meglepő módon a banda konzisztens módon tudja kiváltani az említett gerjedelmet a 2005-ös Signs of Life, majd az egy évvel későbbi Carnival of Rust albumain.

 

A 2008-as Revolution Roulette-tel aztán – a szükségszerű összehasonlítgatást ezzel be is fejezve – a Poets majdnem elérte a Nickelback keménységét, ami ugyebár még mindig nem az a szint, aminél apád átkiabál a szomszéd szobából, hogy halkítsd már le azt a borzalmat. Innen aztán folyamatosan puhult vissza a hangzás Marko Saaresto vokalista lelkitörés-rehabilitáló dallamait méltóképp körülzengedező szintig, míg a 2016-os Clearview-ra az összkép olyan nem lett, mint egy hirtelen felindulásból elkövetett lánykérésekhez írt aláfestő zene. Talán nem megy csodaszámba, hogy az esküvőnk romantikus-megnyitós szakaszában is ők szóltak, és egyetlen korosztály sem húzódzkodott a hangfalaktól.

 

Mire idáig jutottunk a történetben, 2018-at írunk, és elérkeztünk az Ultraviolet című, a sorban nyolcadik önálló nagylemezig, amit itthon az A38-on turnéztattak meg a srácok. A jegyek semmi perc alatt elfogytak, így némi utólagos kapirgálás után jutunk belépőhöz mégis, ezzel végképp megdöntve a finnek nem jönnek, pedig igény az volna rájuk tézist. Életem párja mellettem ugyanolyan tanácstalanul kavarog a tömegben, mint jómagam, így a bárpult javára némileg méltatlanul átugorjuk az amúgy szimpatikus, a koncertjük végén személyesen röplapokat osztogató német Blackout Problems felvezető produkcióját.

 

Az utóbbi majd’ két évtizedben egyéb tényezők mellett felelősségteljes állampolgárrá ittam magam, és az autókompatibilis alkoholmentes Heinekenek sem képesek megadni a választ: mire számíthatunk ettől az egésztől? Akárhogy is, a Hajó befogadókészsége láthatólag ki van maxolva, de azért a középső vonalakig valahogy beverekedjük magunkat. A mobilok már a magasban; nyilván tényleg legalább akkora élmény egy ötször tíz centiméteres képernyőn keresztül végignézni a koncertet, mint aztán otthon ezeket a felvételeket elővenni, de hát ez civilizációs betegség, ami ellen csak (tüneti kezelésként) hangos anyázással lehet védekezni. Érdekesség, hogy James Maynard, a Tool énekesének Perfect Circle nevű formációja néhány hónappal korábban Bécsben feltalálta az ellenszert, amikor is teljes fellépésük alatt megtiltotta a telefonozást. Dolgoztak is a biztonságiak rendesen, de ez az elégtétel sajnos most elmaradt.

 

Boldog születésnapot nekünk, jelenti be az énekes/frontember hamarosan, ugyanis állítólag pont aznap üli meg az együttes a tizenhatodikat. Innentől nehéz nem mosolyogni, ráadásul a számok is jobban szólnak élőben: valahogy tökösebbek, nyilván. A zenekar tagjairól süt, hogy iszonyatosan élvezik a kitüntetett figyelmet, a harmadik számnál már a paravánok mögé bújtatott hangtechnikus is önfeledten csápol. A vigyorok végig felvarrva maradnak színpadon innen és túl, én is csak azt veszem észre a végére, hogy fájnak az arcizmaim. Marko a szokásos tapsikolós-dülöngéltetős-közösen énekeltetős panelmegoldásokon túl is tehetséges showman, a kiszólásai már-már stand up-os szintűek, amiket kellő önbizalommal tálal. A kedvencem, mikor elárulja, hányas szobában alszik meg, csak azt nem, melyik szállodában, hadd járja a várost a kellően magas számban reprezentált, a legtöbb számot fejből fújó női erő. Amikor a tömeg szétnyílik, nem szégyellem bevallani, hogy reflexből rántom kísérőmet a folyosó szélére, hadd pacsizzon ő is a kisugárzásával láthatólag tisztában lévő frontemberrel. És lőn.

 

A koncert érinti szinte a teljes életművet, talán csak a már emlegetett, valamivel mélyebben horzsolós Revolution Roulette-et mellőzve, a kötelező visszatapsolás után még négy számmal spékelve meg az élményt. Egy-másfél órát játszanak, de mint a jó szexnél, ennél a nosztalgiavonatnál is kikapcsol időérzékem. Valami mégis más itt, amiből az olyan haknizenekarok, mint a Limp Bizkit sokat meríthetnének – a Poets ugyanis kiáll, reprezentálja önmagát, kitartóan ápolva a mélykétezres években fényesre csiszolt nimbuszt, nem meghasonulva önmagától.

 

Mindezt mosolygós elégedettséggel prezentálja, lendületesen húzva ki önmagát a dohszagú nosztalgiarétegek alól, valamiféle ismeretlen jövőkép felé. Ahogy összeszedünk néhány kallódó ismerőst kifelé lökdösődve, egyértelművé válik, hogy mégiscsak többünkben mozdítottak ők meg valamit egykor. És talán ez a válasz a kérdésre az este relevanciáját illetően: generációt ugyan nem teremtettek, de sosem voltak, és azóta sem lettek gagyik. És ha innen nézzük, ez a tizenhat év már nem telt el egyikünkkel sem értelmetlenül.