Főkép

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem az a jó krimi, amiben van egy kellően fondorlatos, rejtélyes bűncselekmény, a nyomozást egy rátermett, intelligens nyomozó vezeti, akivel mi, olvasók végig együttgondolkodunk és akinek segítségével szinte együtt oldjuk meg az ügyet. Vagy legalábbis szeretünk így érezni. Eléggé felszívjuk magunkat, kidüllesztett mellkasunkra csapunk és azt mondjuk „ide figyelj, kisapám, engem nem versz át, én juszt is rá fogok jönni a titokra”. Igen ám, de azzal nem számolunk, hogy a jó krimiíró rendszerint megvezet minket, segítségével elindulunk egy csapáson, és akár még kisebb sikerélmények is érhetnek, ezért azt hisszük, jó nyomon járunk. Ám mindez csak illúzió, mert a végén mindig van egy csavar, kivétel nélkül mindig van valami, amire nem fordítottunk kellő figyelmet, és az író csak beviszi azt a bizonyos gyomrost. Így jártam Michel Bussi regényével is.

 

A helyszín a francia kisfalu, Giverny, ahol Claude Monet életének utolsó három évtizedét töltötte. Az elbeszélőnk egy helyi lakos, egy 80 éves öreg hölgy, afféle szürke egér, akire senki sem figyel, de ő mindent lát és mindent tud. El is árulja nekünk, hogy a történet kulcsfigurája három nő: Stephanie Dupain, a fiatal tanítónő, a tizenegy éves Fanette, aki nagyon tehetséges festőpalánta, illetve ő maga. Azt is megtudjuk tőle már az első oldalakon, hogy mindhárman el akarták hagyni Givernyt, de csak az egyiküknek sikerül.

 

Egy napon az Epte patak partján holtan találják Jérôme Morvalt, a helyi szemorvost. A helyszínelés során kiderül, hogy nem baleset történt, hanem valaki kést szúrt a szívébe, egy kővel szétzúzta a koponyáját és mindennek tetejében még a fejét is a víz alá nyomta. Hirtelen azt hihetnénk, a híres Agatha Christie krimibe csöppentünk, ahol az áldozatot többen is „megölik”. A nyomozást a vernoni rendőrkapitányságról érkező Sérénac nyomozó és Sylvio Bénavides, a helyettese vezeti. A holttest zsebében egy képeslapot találnak, rajta felirat: „Tizenegy éves. Boldog születésnapot.” és egy idézet. A képeslapon Monet egyik vízililiomos festményének másolata található.

 

Morvel ugyan házas ember volt, mégis nyíltan hajkurászta a nőket és imádta a festészetet. Ennek ismeretében a nyomozók három irányban kezdtek el tapogatózni: vagy szerelemféltésből ölte meg egy felszarvazott férj, vagy valami orgazda állt rajta bosszút, esetleg egy régi szerető, akit 11 évvel ezelőtt megajándékozott egy gyermekkel. De túl sok a kérdés, túl sok zsákutcába futnak, ráadásul a nyomozást maga a felügyelő is akadályozza némileg: beleszeret ugyanis Stéphanie-ba, akit – a szóbeszéd szerint – Morvel is megkörnyékezett. Így kérdéses, hogy a tanítónő férje valóban gyanús,  vagy csupán Sérénac akarja félreállítani, hogy megkaphassa Stéphanie-t.

 

De mi a szerepe a történetben a kis Fanette-nak? Honnan tud a Chennevieres Malomházban lakó öreg hölgy mindent, még azt is, hogy ki a gyilkos? Ha pedig tudja, miért nem megy el azonnal a rendőrségre, hogy segítse a nyomozást? Hogy került a szobája falára egy festmény, amelyen fekete színű a vízililiom? Megannyi kérdés, ami mindvégig motoszkált a fejemben, és amire a végén természetesen megkaptam a választ. Én pedig kénytelen voltam konstatálni, hogy „hú, hát erre aztán végképp nem számítottam!”. Szinte látom magam előtt, ahogyan Michel Bussi szamárfület mutat nekem, de én egy cseppet sem bánom, hogy balekká tett. Sőt! Biztosra veszem, hogy a sorozat következő részét is el fogom olvasni.