Főkép

Talán nem is adódhatott volna jobb alkalom bepótolni 2018 legtöbbet emlegetett és rangos, külföldi díjakat is bezsebelő magyar dokumentumfilmjét, a Könnyű leckéket, mint a Látókép Filmklub közönségtalálkozóval egybekötött vetítésén. A filmet követően Török-Illyés Orsolya beszélgetett a rendezőnővel, Zurbó Dorottyával.

 

A szomáliai menekültlány életébe bepillantást nyújtó alkotás rendkívüli alapossággal, mégis jól átélhető, mondhatnám szórakoztató formában mutatja meg egy idegen társadalomba és kultúrába való beilleszkedés kihívásait. Kafiya „kalandjai” a magyar néző számára is azonosulható szituációk, hiszen mind jól emlékszünk a véget nem érő matematika órákra, az érettségi vizsgákra való feszült készülésre, a szalagavatók kötelező táncos műsorszámaira és a felnőtté váláshoz szükséges egyéb társadalmi elvárásokra. A lány számára viszont ezek minden kulturális különbség ellenére – kitartása és talpraesettsége révén – könnyű leckéknek bizonyulnak; a valódi nehézséget a Szomáliából hozott értékrend és világnézet felrúgása, valamint ezek után az édesanyával való szembenézés jelenti.

 

Az előbb említett „jól átélhető” jelleget egyébként az a tény is erősíti, hogy Zurbó formanyelve és dramaturgiája már-már játékfilmesnek mondható; ha régebbi klasszikusokkal akarjuk összevetni, felidézheti bennünk a hetvenes évek hazai fikciós dokumentumfilm irányzatát, köztük Schiffer Pál vagy Ember Judit alkotásait, persze szigorúan csak formájukat tekintve. A film keretét képező rövid nyitó- és zárójeleneten kívül talán csak egy alkalommal él a cinema vérité eszközével a rendező, és beszélteti Kafiyát a kamerába, a túloldalról kérdéseket intézve hozzá.

 

Minden további információt a filmben megjelenő „szereplők” párbeszédeiből ismerhetünk meg, jóllehet a jeleneteket sokszor kíséri egy drámai belső monológ. Ezt viszont később Zurbó a film vizuális világának részévé teszi és egy önreflexív jelenetben meglátjuk, amint Kafiya mindezt a film kedvéért mondja fel egy stúdióban – fontos ezt azonban külön kategóriaként értelmeznünk, ugyanis ez nem egy interjús szituáció. Ha már felmerült Schiffer neve, megemlíthetjük Cséplő Gyuri című filmjét, amiben szintén rendkívül ritkán mesélnek a szereplők a kamera mögött álló stábnak, a felvevőgép inkább „követi” és „meglesi” a főhőst.

 

Az izgalmas filmes eszköztáron túl azonban van egy igazán bravúros megoldása a rendezőnőnek, nevezetesen, hogy a magyar néző külsősként láthatja azt a kultúrát, azt a társadalmat, azt az oktatási rendszert és intézményhálót, amiben a mindennapjait éli. Ritka és lenyűgöző élmény!

 

Ahogy a film és a rendezőnő, úgy én is szeretném elkerülni a direkt politizálást. Az alkotás nem reflektál a jelen politikai helyzetre, egyedül témaválasztásában érinti a kérdést, ezáltal válik közhelymentessé és örökérvényűvé – és emiatt tudom bárkinek jó szívvel ajánlani a megtekintését.