Főkép

Új kötetében, a Seholban némileg új szelek járnak. Az itt szereplő első novella elbeszélője például azzal szembesül, hogy ezentúl bárki kikérheti a róla vezetett titkosszolgálati aktákat, így akár ő is megtehetné. A történet azonban kimondottan ironikus véget ér, és befejezetlen is marad abból a szempontból, hogy nem tudjuk, az elbeszélőnk megtette-e. Ön, egykori elítéltként, utánajárt saját ügyének, és kikérte az aktáit Romániában vagy akár – ha voltak – idehaza? Egyáltalán érdekli, hogy milyen szinten figyelték meg annak idején?

 

Ez a novella témájában, kedélyes előadásmódjában elüt a többitől, túl ezen, a történet nem fiktív helyszínhez, társadalmi környezethez, hanem egy valós, időszerű, sokakat érintő magánéleti dilemmához kapcsolódik.

 

Amint ezt említi, a történet valóban befejezetlen,  nem tudjuk meg, hogy az elbeszélő végül kikéri-e a titkosszolgálatoknál őrzött iratait, de nem is fontos, a dilemma természete szerint a kérdés nyitva marad.

 

Ami engem illet, eddig nem kértem betekintési lehetőséget az egykori megfigyeléseim dokumentumaiba, sem itthon, sem Romániában, de teljes biztonsággal nem is zárnám ki, hogy ez egyszer még bekövetkezhet. Kétségtelenül érnének meglepetések. De azt hiszem, nem nagyok. Bár egy ilyen titkokkal foglalkozó szerv rendhagyó gondolkozásmódjába nem sikerült beleélnem magam, sorsom sajátos alakulása során aránylag korán kialakult bennem bizonyos érzékenység az erőszakszervek módszerei, technikái iránt, és általában idejében meghallottam körülöttem az idegenül settenkedő lépteket, de ilyen tekintetben rendszerint még egy arcberendezés is eligazított. Rájuk volt írva... Általában érzékeltem, mi történik körülöttem. Nem dolgoztak hibátlanul, gyakran és sokat ügyetlenkedtek, botlottak, a pribékség mögött szegények ők is csak gyarló dolgozók voltak, nemegyszer bunkó, amatőr módon elárulták magukat. Emellett igyekeztem úgy élni, mintha a körülöttem mutatkozó érdeklődésről nem vennék tudomást. Ösztönös védekezés volt ez, próbáltam magamat a magánéletemben és munkakapcsolataimban is – Romániában szabadúszó voltam –, viszonylag szabad emberként érezni, illetve akként viselkedni. Nem mindig sikerült.

 

Hogy a konkrét kérdésre válaszoljak, azért is vonakodtam eddig az eljárás elindításától, mert azok az iratok, amelyekbe kérésemre bepillantást engedélyeznek, egyrészt hiányosak, bizonyos tekintetben már preparált anyagok, a kihagyások, takarások révén már manipulált, torzított adatokat tartalmaznak. Akire a hatalom rábízta ennek az anyagnak a kezelését, atyai gondoskodással továbbra is óvni próbál valamitől – a teljes igazság tudásától –, ezért nem mindent mutat meg, csak azt, amivel azt hiszi, eleget tesz az előírásoknak és tesz felém is egy gesztust. A teljes igazságot megtartja magának. Talán, ha nem is épp most, de egyszer még neki is szüksége lehet rá, és akkor majd fel is használhatja. Ezzel tulajdonképpen ma is ki vagyok szolgáltatva egy tovább élő titkosszolgálati gyakorlatnak. Nem biztos, hogy akkor kérek az ilyen felemás előzékenységből. Ismerem életutam kényesebb fordulatait, kritikus pontjait, és most nem szolgálna örömömre, ha azok elemzésével, sajátos értékelésével találkoznék. Tartsák meg maguknak.

 

Ebben a kötetben gyakorlatilag minden helyszín a lehető legtökéletesebben és legpontosabban le van írva, még akkor is, ha a valóságban nem is létezik. Ennek ellenére mégis a Sehol lett a címe, miért?

 

Félig-meddig jogos a kérdés, értelmezés kérdése. Ha egyszer valamiről beszélünk, az már létezik valahol. Gondolataink mélyén, a mondatok mögött. De lehet, mégse.

 

Egyébként már korábban egy ilyen egyszavas, kétértelmű címre törekedtem. A Sehol kicsit esetleges, kicsit filozofikus, kicsit üres, túl mély és túl felületes, lírai és pökhendi, jelenthet sokat és keveset is, de azt hiszem, épp ezért találó.  A kötet hét novellájából a két lektűrszerű írás kivételével ötnek a helyszíne azonosíthatatlan, ezek csak az én képzeletemben léteznek, fizikai értelemben, történelmi realitásuk tekintetében nincs hol keressük őket, nincsenek sehol. Ahogy az utolsó történet is részben arról szól, hogy valaki éppen nincs sehol. Nem lehet rossz cím, aki csak hall róla, felkapja a fejét.

 

A köztudatban még elég erősen tartja magát, hogy Ön nemcsak erdélyi író, de a mai napig Erdélyben is él, pedig tudtommal már évtizedek óta Budapest a lakóhelye. Ez a lakhelyváltás azonban nem érzékelhető a művein semmilyen formában. Ennyire nehéz szabadulni az erdélyi tájtól és az ottani környezettől? Vagy nem találkozott semmiféle olyan inspirációval vagy új témával a fővárosban, amit íróként felhasználhatott volna?

 

Harminchét éve élek állandó jelleggel Budapesten, ez úgy látszik, kevés volt ahhoz, hogy észrevegyék. De lehet, nem is nagyon akarják. Ami pedig még hátravan, az arra már úgysem lesz elég.

 

Az viszont tény, nem vagyok közösségi személyiség, pályám kezdetei óta nem járok irodalmi rendezvényekre, kivéve, ha az éppen személyemhez, illetve munkásságomhoz köthető, ezért ritkán vagyok a látható a csatamezőn. Másrészt, ha írásaim tartalmát tekintjük, valóban elképzelhető, hogy írójuk nem Budapesten él. Nem foglalkoztat különösebben a hazai társadalmi légkör, túl közeli ahhoz, hogy művészi látvánnyá formálódjék, ugyanakkor korábban már „megfertőzött” Kelet-Európa egzisztenciális környezete és nehezemre esik ebből a világból kilépni. Talán azért, mert tulajdonképpen ott értek a legmélyebb felismerések, erkölcsi impulzusok, ennek a történelmi tájnak éreztem meg ellentmondásaiban a szépségét, egyben a tragikumát is. Na és persze, bizonyára egy olyan beállítottságú egyéniség vagyok, aki hajlamos az ilyesmit észrevenni.  Az is lehet, az egész csak egy feltételezés, és ez a világ valójában csak bennem létezik. Mindegy. Arról a mélyről eredő rezignációról beszélek, amellyel az emberek az életüket, sorsukat, a világban való helyüket szemlélik. Mondom, hacsak nem én egyedül képzelem mindezt a térségről. De ezen már nem lehet változtatni. Ehhez a képzelethez képest, a magyarországi társadalmi környezet számomra izgalmakat már nem tartogat, egyébként is, ami itt figyelemreméltó, azt Mikszáth és Ady, Móricz, és József Attila máig érvényesen már tisztába tette, és e tárgyban avatottan fáradoznak folyamatosan mások is.

 

 

Gyakorlatilag minden műve az erdélyi valóságból táplálkozik, és talán éppen ezért nagyon távol is áll a manapság divatos romantikus Erdély képtől, ami leginkább a medve, a pálinka és egy igen-igen erőltetett, néha pedig giccses székely-kép körül forog. Mit jelent Önnek Erdély, és mi a véleménye ennek a tájnak a vadromantikus ábrázolásáról?

 

Folytatva a korábbi gondolatsort, mivel nem realista író vagyok, amit írok, attól válik irodalommá, amit az erdélyi valósághoz, illetve az ott szerzett tapasztalataimhoz hozzá képzelek. Ezek a tapasztalatok pedig egyáltalán nem illenek bele az általánosan ma is kedvelt Erdély-képbe.

 

Ezzel a kérdéssel már pályám kezdetén, a múlt század hetvenes éveiben szembesültem, amikor elfogult körökben nem nézték jó szemmel azt a történelmi képet, amely írásaimban áttételesen megjelent. Erdélyről ugyanis akkoriban még az erdélyi magyarságnak egy része is egy kissé romantikus, elfogult képet őrzött, egy magyar dominanciájú környezetét és berendezkedését, tele jóravaló magyar emberrel, ettől a képtől én viszont korán elszakadtam. Erdélyi polgári takaros otthonokban megfordulva a kép engem is megkísértett, ám ahogy kitettem a lábam Kolozsvárról, ez az otthonos, meghitt, szelíd Erdély-kép rögtön elhomályosult, vagy ha úgy tetszik, éppen kiszínesedett és más tartalmakkal, izgalmakkal telítődött. Ami egyszersmind hozzásegített ahhoz, hogy megérezzem a szülőföld helyét a világban. Erdélynek a domborzati, etnikai sokszínűsége mélyen megérintett, és később a konkrét helytől elvonatkoztatva a térségnek ez a rendhagyó, kelet-európaivá táguló látványa lassan-lassan beszivárgott az írásaimba és éltető erejévé vált. Korán kiderült, nem mindenki kíván ennek a képnek a része lenni.

 

Erdély vadromantikus ábrázolása valamiért már korábban is többeket megkísértett, ezt részben földrajzi fekvése indokolta, történelmi ismeretek híján könnyű volt bármit ráruházni az európai érdeklődés perifériájára képzelt tájra. De lehet, fura, idegen volt ez a látvány Pannóniából nézve is. Később sokat torzított a történelmi képen Trianon, eltávolította, kétértelművé tette. Az, hogy Erdély idillikus látványának a mai napig vannak hívei, jórészt tudatlanságnak, felületességnek, lényegében az érdektelenségnek tulajdonítható. amit egyrészt a földrajzi és történelmi távolság táplál, nem kevésbé az a farizeus gőg, amivel az anyaországi magát a határokon túli véreitől megkülönbözteti. Akiben ilyen kép él, annak korábban azt tudtam volna ajánlani, hogy üljön be néhány órára Székelykocsárdon vagy Alsóvisón az állomási restibe, vagy üljön fel egy Kolozsvárról Máramarosba vagy Moldvába tartó éjszakai járatra, füleljen és szimatoljon – akkor örökre megszabadul mindenféle romantikus képzelgéstől. Ez maga a periféria, de ha úgy tetszik, és számomra az lett, maga a centrum.

 

Mára azért ez a kép is némileg módosult: az elmaradott, évszázados szegénységtől sújtott területekről nagy volt Nyugat felé a munkaerő kiáramlás, kialakult bizonyos kétlakiság, a világ – talmi kellékeivel együtt – , kezdett beszivárogni eldugott zugokba is. Ez a zárkózott táj úgy nyílt meg a Nyugat felé, hogy közben őrzi keleteurópaiságát. De ez már egy nagyon elegyes, fantáziátlan kultúra.

 

Manapság igen gyakori téma Trianon is, amit mindenki magáénak érez, és amiről mindenkinek megvan a maga véleménye. De egyáltalán a mai embereknek van-e, lehet-e fogalmuk róla, hogy milyen volt a világ Erdélyben száz éve? Találkozhatnak-e még bármi mással, mint az egykori világ soha többé össze nem illeszthető romjaival?

 

Aligha. Ezért járok egyre ritkábban és főleg kedvetlenül szülővárosomba, Kolozsvárra. Már nem áll össze a kép, nem találkoznak harmonikusan a jólismert kép részletei, torz, felemás, mozaikszerű a látvány, az eklektikus elemek közül elszállt a város levegője. Hasonlóképpen még több erdélyi településé. Elhomályosult az egykori történelmi kép. Persze, tisztában vagyok vele, ahogy telik az idő, a társadalmi-gazdasági mozgások folyamatosan alakítják a települések kinézetét és egyéniségét, de itt valami más is történt. A középkori erdélyi városok ősképe igen kevés kivétellel, elsősorban német jellegű volt, Kolozsváré is, hogy az igazi szászföldi településekről, mint Brassó, Szeben, Beszterce, Segesvár, ne is beszéljünk. A bánáti, partiumi városok pedig, mint Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmár már korán az általános európai polgári trendeket követték.

 

A hetvenes években az erőltetett iparosítással elkezdődött a Kárpátokon túli területekről a betelepítés, a demográfiai mozgással nemcsak a lakosság nemzetiségi és társadalmi összetétele, de a városok arculata is kezdett kivehetően, szemünk láttára átalakulni. Kolozsvár lakossága például egy évtized alatt megduplázódott, ezt a terhet pedig a városkép nyilván megsínylette. Ezzel együtt új szakemberek kerültek a városok vezetésébe, ezek számára a klasszikus városkép idegen maradt, de talán még irritáló is, ekként viselték szívükön a sorsát is. Végül jött a nyolcvankilences történelmi fordulat, ami új forrásokkal új tendenciáknak adott helyet. A pénz, a befektetési kedv döntő tényezővé vált, kezdtek eltolódni a súlypontok, végérvényesen megváltozott ezeknek a városoknak a hangulata. Ma már csak az óvárosi elnéptelenedett utcákon tett késő esti séta során érinthet meg egy-egy település hajdani levegője.

 

Mivel régóta Magyarországon él, pontos rálátása lehet a határon inneni és a határon túli életre egyaránt. Véleménye szerint mennyire tudtuk feldolgozni a kommunista örökségünket, akár idehaza, akár a határokon túl? Egyáltalán mennyire próbáltuk ezt meg komolyan?

 

Nem próbáltuk meg komolyan, igazán eltökélten. Talán nem is nagyon akartuk, nem is nagyon lehetett. Ez most egyébként túl bonyolult kérdés. Mert mi volt a kommunizmus előtt? Az osztálytársadalom keretei sok esetben eleve megszabták az életutakat. A háború előtti polgári Kolozsvár, de akár Budapest környezete is a félfeudális szegénységé volt, ahol jobbára mezítláb jártak az emberek – még annak ellentmondásait sem sikerült feldolgozni, amikor a társadalomra rátelepedett elnyomó hamis ideológiájával a kommunizmus, nekiesett a polgárságnak, a parasztságnak, a gazdálkodás körülményeit szokatlan keretek közé szorította. Az ellehetetlenült mezőgazdasági övezetből megkezdődött az ipari központok felé az elvándorlás, felborítva a természetes trendeket. Az egykori elitet adó klasszikus városi polgári réteg elszegényedett, sorra elveszítette hadállásait, prominens személyiségei börtönökben értetlenkedtek sorsuk fölött. Emellett a kommunizmus ellentétes érdekeknek megfelelően más és más nyomokat hagyott a családok életében – volt, aki helyezkedésének köszönhetően viszonylagos jómódban végigélte, másokat meghurcoltak és megalázó körülmények között küzdöttek a túlélésért. Közös örökségről aligha beszélhetünk, csak abban az értelemben, hogy a több évtizeden át tartó diktatúra a gondolkodásra emberöltőkre kitörölhetetlenül rányomta a bélyegét.

 

Továbbmenve, egy idő után a két országban sem beszélhetünk hasonló körülményekről. Míg Magyarországon az ötvenhatos forradalom a megtorlás évei után elgondolkoztatta a kommunista vezetést, Romániában egy látszólag különutas politizálással párhuzamosan kialakult egy nacionalista, primitív személyi kultusszal és aktív elnyomó gépezettel működő politikai berendezkedés, egyre tűrhetetlenebb ellátásbeli gondokkal, fokozódó szigorral. Magyarországon hasonlóról nem beszélhetünk, itt a korábbiakhoz képest minden évről évre javuló tendenciát mutatott. Miközben – nota bene – a rendszer lényege a Szovjetuniótól való függés árnyékában itt is, ott is ugyanaz volt. Kérdés, akár itt, akár ott, milyen mértékben vált ez ténylegesen az örökségünkké?

 

Nehéz ezt most még felmérni, és őszintén szembenézni valós örökségünkkel. Talán mindez nem véletlenül történt így, a jaltai, majd a potsdami egyezményt, - és talán más titkos találkozókat követően Kelet-Közép-Európának nem esett nehezére keletre tolódni – bizonyos különbségekkel mindig is élt a térségben némi fogékonyság a tekintélyelvű berendezkedés iránt. Úgy tűnik, errefelé mindmáig egy régebbi örökség súlyát hordozzuk. A fogalmak tisztázatlanságát, a fejekben uralkodó kétséget jelzi, hogy harminc évvel a fordulat után itt is, ott is, egy réteg némi nosztalgiával gondol egykori elnyomóira.

 

Az, hogy a rendszerváltás utáni vezetés részben átvette az erőszakszervek állományát, annak tudásával és információs/dezinformációs hatalmával együtt, nem ismeretlen a történelemben, de az már kiábrándító, hogy a nemzetet, társadalmat megrázó évtizedek után sem itthon, sem Romániában nem került igazán tiszta víz a pohárba. A formálódó új politikai elit közös érdekek mentén keveredett a régivel és máig elég zavaros képet mutat, mintha közös titkokat őriznének. Talán vannak is ilyenek. Pedig talán a múlt bűneinek mindenre, személyekre kiterjedő feltárása lett volna a minimális garancia a megtisztulás felé. Egykori kommunista párttagokat ma is kulcspozícióban találunk. Ezzel a rendszerváltás utáni vezetés itt is, ott is adósa maradt a nemzetnek.

 

Hogy látja, mennyire változott meg az emberek gondolkodása és mentalitása azzal a (diktatúrához képest) óriási szabadsággal, ami a nyakukba szakadt?

 

A gondolkodásunk, mentalitásunk ilyen rövid idő alatt biztos nem változott.  Pragmatikusan viszonyulunk a megváltozott körülményekhez, miközben nem mondható, hogy magatartásunkat több moralitás hatná át. Márpedig a szabadsággal való élés mentalitás, végső soron erkölcs kérdése. Azzal a kockázattal és felelősséggel együtt, hogy a demokráciában éppen a demokratikus garanciák teremtenek esélyt újabb, merevebb és szigorúbb politikai berendezkedések kialakítására. A szabadság mértéktartó elviselése erkölcs és kultúra kérdése.

 

Mit gondol, belátható időn belül meg fog változni vagy akár el fog tűnni a valóságból az a „bodori” világ, ami minden művében jelen van? Gondolok itt a globalizációs folyamatokra, az Európai Unió központosítási törekvéseire vagy a jövőben minden bizonnyal tovább erősödő nacionalizmusra.

 

Nem, belátható időn belül biztos nem fog eltűnni, ez a világ bennünk van, ezért fenyegetése is folyamatos. Egyébként is kritikus időszakot élünk, Európa kettéosztottsága a rendszerváltozás óta is érezhetően tovább tart. Tovább élnek a régi indulatok is. A nacionalizmus fenyegetése is folyamatos, talán éppen ösztönös, cinikus válasz a békét, kiegyensúlyozott kapcsolatokat jelentő és biztosító integrációs törekvésekre. Európa keleti felén kezdettől fogva minderre más szemmel, némi gyanakvással tekintenek, mint ott, ahol az európai közösség gondolata megszületett. Tudomásul kell vennünk a létező különbségeket, amelyek mindaddig létezni fognak, amíg egzisztenciális hátterük is különbözik.

 

Műveit néha szokták a mágikus realizmus irányzatához is sorolni, ám a bennük megjelenő világ sokkal inkább kapcsolódik a (poszt)kommunista valósághoz, amiben bármi bármikor megtörténhet(ett). Ön szerint van a világnak még egy olyan pontja, ahol hasonlókon mentek át az emberek, vagy ez egy speciálisan kelet-közép-európai létállapot? Több műve megjelent fordításban, véleménye szerint mennyire érthető a mi mentalitásunk és világlátásunk a világ más pontjain?

 

Ez jobbára attól függ, mennyire illeszkedik egy tőlünk messzire eső közösség gondolkozásába. Nem állt módomban ezt felmérni. Találkoztam Madridban mexikói írókkal, akik közül néhányan aktualitása révén történetesen ismerték az akkor megjelent spanyol nyelvű Sinistra körzetet és azt tapasztaltam, a regény belső viszonyai számukra ismerősnek tűnnek. Német vagy angol nyelvterületen ez megint másként nézhet ki, ott nyilván másra figyelnek. A dolog kulcsa végső soron mégiscsak a mű hitelessége. Ha távoli is az a világ, amiről egy történet szól, de az olvasót megérinti, tud valamit kezdeni vele, akkor az írónak nyert ügye van.

 

Ami a mágikus realizmust illeti, durva tévedés, amikor azzal próbálnak rokonítani. Hagyjuk azt meg a maga helyén, arra az irodalomra érvényesen, amire azt eleve kitalálták, mert a térségek a földrajzi, történelmi adottságok, hagyományok okán nagyon különböznek egymástól. Előbbiben számunkra jócskán benne van a táj, a távoli, szagos mesztic világ egzotikuma. Kolumbiában, gondolom, a márquezi világnak bizonyára sokkal természetesebb a látványa, mint Európában.

 

Közös nevező talán a periféria világa: a szegénység és kiszolgáltatottság körülményei között feléledő mesés képzelet. Én egyszerűen csak arról írok, amit emelkedettebb pillanataimban Kelet-Európáról megsejtek.

 

Ha meg kellene nevezni az új kötetében szereplő történetek központi elemeit, akkor a véleményem szerint a (romantikától bármennyire is megfosztott) szerelem és a halál lennének, melyek ráadásul több novellában is szorosan összekapcsolódnak. A neves amerikai szerző, Cormac McCarthy szerint csak az lehet igazán jó irodalom, ami ezzel a két dologgal foglalkozik. Ön egyetért ezzel?

 

Igen, nagyjából. Korábban már megjegyeztem, hogy ha az emberi sors távlatai és kérdései felé próbálunk közeledni, akkor elsősorban a társadalom perifériáján van mit keresgélni. McCarthy művészete a világ egyik legfejlettebb társadalmában éppen attól látszólag távol, szélsőséges helyzetekben, a kivetettségében próbál az emberi természet útvesztőibe belelátni. Minden, ami fölemelő és lesújtó, ott mutatkozik meg a maga szépségében és tragikumában.

 

Nemrégiben a Jelenkor által felkért kritikusoknak meg kellett nevezniük az elmúlt harminc év legjobb kisprózaköteteit, és a harminc kötet közül a legjobbnak az Ön 1992-es, Vissza a fülesbagolyhoz című könyvét választották. Mit szólt ehhez? Mennyire tartja ezt fontosnak?

 

Erről most Öntől értesülök. Egyébként, mi tagadás, fontos. És ne tűnjék szerénytelenségnek, nem is csodálkozom a döntésen. Azért is örülök ennek, mert ez az anyag kilencvenöt százalékában – nem törődve a hatalom elvárásaival –, a kommunizmus évtizedei alatt keletkezett, és azon melegében akkor is jelent meg.

 

Többször nyilatkozta, hogy nem tartozik egyetlen irodalmi iskolához vagy irodalmi körhöz sem, és nem igazán tudna olyan nagy elődöt megnevezni, akinek a munkáját folytatná bármilyen formában. De mit gondol, az Ön írásai hatottak a fiatalabb generációra, van olyan, akit bármilyen szempontból is az örökösének érez irodalmi szempontból?

 

Nem, nem tudok ilyenekről. Hogy hatottak-e az írásaim? Nehéz ezt felmérni, meg kényes is lenne pont nekem erről beszélni, hagynám ezt az irodalomtörténészekre. Talán esztétikai szempontból elképzelhető, hogy írásaim bizonyos hatást gyakorolhattak kezdő pályatársakra. De azt kétlem, hogy a mai általánosnak vélhető, megváltozott életvitel, információs dömping körülményei között írásaim bármilyen szempontból tartósan befolyásolnák mások írói gondolkodását. Másfelől az irodalmi mű végső soron az író egyéniségéről szól, egy másik alkotó hatása soha nem lehet tartós. Ha a fiatalabb írói nemzedékre gondolok, ilyen értelemben senkit nem is érzek közel magamhoz.