Főkép

Amikor 2005-ben – az Inkvizítor-trilógián már bőven túl, de a Malaza-köteteken még innen – kezembe vettem a Gaunt Szellemei sorozat első részét, az Első és Egyetlent, még nem tudtam, hogy Dan Abnett könyve egyrészt rengeteg részből áll (akkoriban egyébként „csak” nyolc volt megírva belőlük), ahogy azt sem sejtettem, hogy 2019-ben, a 14. kötetet is ugyanolyan lankadatlan izgatottsággal fogom majd várni. Pedig mi tagadás, pontosan ez történt.

 

Dan Abnett – aki a szememben egyértelműen a 40k-s könyveiért és nem az egyéb irányú munkái miatt számít abszolút etalonnak a nem-történelmi háborús, katonai akcióregényeket írók között – ugyanis számomra némiképp váratlanul előrukkolt Gaunt komisszár és a sokat próbált harctéri veteránokból álló csapatának legújabb kalandjával, amit viharos gyorsasággal követett a magyar kiadás is. (Áldassék érte az Istencsászár!)

 

A tanithi regiment a sorozat egésze alatt annyi húsdarálót és egyéb lehetetlennel határos rémségeket élt már túl, hogy akkor is megérdemelnék a könyvek a fikciós besorolást, ha ezek a csaták nem idegen bolygókon történtek volna meg – az Istencsászár nagyobb dicsőségére –, hanem a Földön. Most is egy ilyen összecsapás után utazik éppen a keményen megtépázott csapat az űr immatériumán keresztül, hogy az Inkvizíciónak átadjanak egy hadifoglyot és különféle xenó artifaktokat, majd kicsit talán kifújják magukat, mikor a közmondásos anyag menetrendszerűen újfent keményen belerepül a ventilátorba, és az Első és Egyetlen egy könnyen a teljes pusztulásukat okozó ellenséggel kénytelen megküzdeni. Megint. A saját csapatszállító űrhajójukon, amin már csak a létfenntartó rendszer működik éppen hogy – gyakorlatilag muníció nélkül. A regimentnek azonban nem ezt a sorsot szánták a káosz vérszomjas istenei. Szó szerint. Még.

 

A hadsereg vérzivataros története pedig újabb fejezettel gazdagodik, mikor kiderül, hogy csak a csöbörből a vödörbe sikerült átkerülniük. Míg a Szellemeknek újra a ficelén-füst és a puskaporszag, a vér és az öldöklés jut, amit mindannyian jól ismernek, addig Gauntnak a sokkal kevésbé hazai terepen, a politikai hadszíntéren – és a magánéletben – kéne maradandót alkotnia. A komisszár ezredes azonban mindig készen áll a váratlan kihívásokra. Azokat az eseményeket pedig, amiket nem sikerül elhárítani, zokszó nélkül viseli el.

 

Szeretném a regény negatívumaival kezdeni, mivel nincs belőlük sok, az viszont nagy. Az eddigi kötetek nagyjából konstans 400 oldal terjedelműek voltak, ez is nagyjából annyi, viszont ez ebben a formában nem egy önálló kötet. Ez egy fél könyv – vagy inkább egy harmad lehet, hiszen ha megnézzük az eddigi részeket, látható, hogy legalább három részes "trilógiákra" szokás felbontani azokat is. (Az Alapítás #1-3; A Szent #4-7; Az Elveszett #8-11). Igazából erre ezért akár számíthattam is volna, de mivel agyatlanul, gondolkodás nélkül rávetettem magam, ez elég nagy pofon volt, bár a kétharmadánál már sejtettem, hogy ennek biza nem lesz vége most. Nem is lett, de az utóbbi évtizedekben azért már hozzá lehetett szokni a pofátlan cliffhangerekhez, hát, ez is olyan. Több igen jelentős szál nem kapott lezárást (vajon akár egy is kapott?), de van olyan, aminél talán még a megfelelő kérdéseket is nehéz lenne feltenni (Yoncy része vagy az MKoll-os szál jelentősége). Erre jó lesz bizony előre felkészülni, hiszen most én is itt rághatom a körmöm, ki tudja meddig. Az Anarch, a 15. rész szerencsére februárban megjelent külföldön, ezért reménykedek, hogy még idén eljut hozzánk is.

 

A pozitívumokról pedig talán nem is kell ódákat zengenem, ha gyakorlatilag az egyetlen negatívuma annyi, hogy nem olvashatom tovább azonnal… Új olvasókat úgysem a 14. résszel fog már szerezni a sorozat, a régi rajongók meg tudják, hogy mire számíthatnak, ahogy azt is eldönthették már, hogy a szerző stílusa fekszik-e nekik vagy sem. Talán annyit még érdemes megemlíteni, hogy egy Gaunt Szellemei regényhez képest a nyugisabb középső rész – magyarul: így olyan, mint amikor egy Tom Clancy-thrillerben a bonyodalmat okozó esemény éppen megtörténik – kicsit meglepő volt, de a minőségére és a hangulatára annak sem lehet panasz.

 

Nehezen tudnék Dan Abnett háborús akcióregényeinek bármiféle irodalomtörténeti jelentőséget tulajdonítani, de elvitathatatlan erényük, hogy élvezet forgatni ezeket a sodró tempójú, profin megírt könyveket. Nem véletlenül, hanem megérdemelten ekkora ennek a sorozatnak a sikere a Warhammer univerzum rajongói között. Ezzel pedig úgy vélem be is teljesítette legfontosabb küldetését a szerző, hiszen megint sikerült elégedett olvasókkal gyarapítani a Games Workshopos könyvek olvasóinak táborát.

 

Az Anarch – Gyerünk Tuan, gyerünk! – remélhetően közeli megjelenéséig sem kell azonban feltétlenül Abnett-könyv nélkül tengődnünk, hiszen A Kígyó Testvérisége is a közelmúltban jelent meg. Most éppen azt olvasom, és eddig nem okozott csalódást!