Főkép

„Annyira méregbe gurultam, hogy arra gondoltam, a pokolba is, miért ne küzdjek meg egy egész csontváz-hadsereggel?”

 

Hellboy éppen egy régi ismerősénél piheni ki afrikai kalandjainak fáradalmait, amikor újfent belekeveredik valamibe. Szokatlan módon a túlvilági jelenések ezúttal nem megtámadják, hanem a segítségét kérik: azért gyűlnek össze boszorkányok, hogy meggyőzzék, keresse meg és semlegesítse korábban már legyőzött ellenfelét, Igor Bromheadet. Igor olyan hatalmaknak nyitott ajtót, melyek nem valók az ő kezébe, Hellboyt azonban nem olyan egyszerű ide-oda terelgetni... főleg, ha a közelben van Baba Jaga, aki már nagyon régóta bosszúra szomjazik.

 

És valójában mindezen már meg sem lepődünk. Mike Mignola így az ötödik kötetre egyértelműen elérte azt, hogy akármilyen természetfeletti alak bukkan is fel, azt mindenki elfogadja, mint ennek az őrült világnak a természetes velejáróját. Nehéz megállapítanom, hogy Mignola történetmesélési stílusa lett áramvonalasabb és összeszedettebb, vagy a mi olvasási élményünk finomodott az eltelt oldalak hatására, mindenesetre az elején még erősen ad hocnak tűnő pillanatokat mostanra szinte várjuk. Ha felbukkan egy csontváz-hadsereg, miért ne küzdenénk meg vele? Ha már Baba Jaga révén belekerültünk a szláv mitológiába, mikor érkezik mondjuk Halhatatlan Koscsej (Koshchei)? Ha Perun viharistent emlegetik, ugye fel is fog tűnni hamarosan?

 

Ettől ugyan az egész némileg kiszámíthatóbbá is válik, mégis, jót tett a cselekménynek, hogy eltűntek a „nyers”, „szerkesztetlen” érzést keltő mellékzöngék. Koncentráltabbá vált az élmény: a történet tud hatni a mitologikus-hangulatos erejével, az események sokkal feszültebbnek, izgalmasabbnak érződnek (jóllehet ezen a kiszámíthatóság gyengít, bár azért szerencsére még nem tétnélküliek ezek a pillanatok), a figurák pedig ki tudnak bontakozni. Pedig mostanság nem a „pozitív” oldali mellékszereplők vannak a többségben (mióta a elköszöntünk a Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal ügynökeitől, azóta Hellboy gyakorlatilag egyedül bunyózik), hanem az „ellenfelek” – akiket itt sokkal tovább követünk, sokkal mélyebben megismerjük a motivációikat, jellemüket.

 

Ráadásul mostanra érkezett el az az időszak, amikor már nem csak egy-egy epizód erejéig ugranak be illusztrátorok, hanem a hosszabb történeteket se Mignola rajzolja. Duncan Fegredo (szintén Dave Stewart színezővel karöltve) remek választásnak tűnik nekem: úgy hozza Mignola nyers képi világát, hogy közben pont annyi részlet jelenik meg, ami szükséges. A rejtélyes-misztikus jeleneteknél nagyon jól átadja a Mignola-féle horrorisztikus, „találd ki, hogy mi van a képen” hangulatot, viszont amikor jól mutat a kidolgozottság (mondjuk a már sokat emlegetett csontváz-hadseregnél), akkor igen látványos rajzokra is képes. Hellboy és Koshchei bunyója sokkal hatásosabb tud lenni így, de egyes helyszínek (mint Baba Jaga világa vagy a végén Gruagach-ék Angliában) is sokkal félelmetesebbek-mutatósabbak lettek ezáltal.

 

Április elején debütált Hellboy legújabb mozgóképes változata, melynek alapja a mostani, valamint a következő képregény-kötet, A nagy vadászat. Úgyhogy aki a film hírére kedvet kapott belenézni az „eredeti” Hellboy-ba, annak lelkesen ajánlom a képregénysorozat legújabb kiadását – nehéz meghatározni, hogy mitől olyan szórakoztató ez a képregény, de a rengeteg, látszólag össze nem illő alapból Mike Mignolának sikerült egy ellenállhatatlanul őrült egyveleget összerakni. Kötetről kötetre változik, vált fókuszt, formálja a címszereplő alakot és a mitológiát, a piros „pokolfajzat”-nak egy olyan világot teremtve, melynek minden sarkából egy szörny ugrik elő. A Szólít a sötétség ennek a folyamatnak talán az eddigi „legtisztább”, leggördülékenyebb megvalósítása – és még mindig sok minden van hátra...