Justin Cronin: A tükrök városa

Az Alexandra Kiadó néhány évvel ezelőtti bedőlése a minden olvasó számára nyilvánvaló negatívumok mellett számomra két kisebb volumenű, de ettől még igen fájó problémát okozott. Az első, hogy a krach miatt Steven Erikson zseniális Malaza-sorozata jó időre – remélhetőleg nem örökre – pihenőre vonul; a másik, hogy a Carthaphilus Kiadó is az Alexandra kiadócsoporthoz tartozott, így Justin Cronin poszt-apokaliptikus trilógiájának befejező kötete – A szabadulás és az A tizenkettek után – A tükrök városa jó eséllyel sosem lesz már magyarul is elérhető…

Arra ugyanis jóval kevesebb esélyt láttam, hogy ezt a sorozatot esetleg egy másik kiadó majd felkarolná. 2016-ban ugyanis a vámpíros könyvek – bár a fertőzöttek nem teljesen vámpírok, csak nagy a hasonlóság a kettő faj közt – diadalmenete lecsengett nagyjából, a disztópiák is kifulladóban voltak, illetve a katasztrófakönyvek meglátásom szerint sosem örvendtek túlzott népszerűségnek. 2010-es megjelenésekor – miután legyőztem a „vámpíros” téma miatti nagyon erős ellenérzéseimet –, A szabadulás olvasása igazi örömünnep volt. Nem nézek utána, miket olvashattam pontosan abban az időben, de a legjobbak között tartottam számon, ez biztos, lelkesen ajánlgattam több-kevesebb sikerrel az ismerőseim körében mindenkinek. Epikus volt és szörnyű. Egyszerre volt az emberi kitartást (a nyilvánvaló esélytelenség ellenére is, minden körülmények között) méltató, és a természettel (egy vírussal) összehasonlítva, a jelentéktelenségünkre rámutató könyv. Amellett persze, hogy nem hiányzott belőle az akció, a cselekmény, a fordulat, a dráma sem. Lehetetlen volt megunni – még ha jó hosszú is egyben. Ha valakinek kimaradt, de Stephen King Végítéletét olvasta, akkor nagyjából be tudja lőni, hogy neki való sorozatról beszélek-e.

A tizenkettekre ugyanezek a jellemzők érvényesek, bár a második regények tipikus és nagyjából kikerülhetetlen, az olvasó személyéből fakadó hibájával együtt. Kicsit még több akció, kicsit még több dráma és feszültség volt benne, de az első rész szintjét mégsem tudta hozni – bár közel tökéletesre sikerült az is, csak míg az elsőt nulla elvárással kezdtem el olvasni, addig itt már erről szó sem volt. A történet szépen folytatódott tovább, de egy gyakorlatilag tökéletes regényt – ez persze rajongói túlzás, de kiállok a véleményem (illetve az ízlésem) mellett – lehetetlen felülmúlni.

Aztán tavaly év végén jöttek a hírek, hogy – ekkor tudtam meg azt is, hogy a Cartaphilus Kiadó még mindig működik – jön a lezárás végre! Laza örömkönnyek, meg minden. Nem szégyellem. Könnyen lehet, hogy kell két év egy ilyen vaskos regény fordítására és egyéb munkálataira, és mivel megjelent, már ezért teljes az örömöm, de azért már csak hat éve olvastam a középső részt, ezért eleinte nehéz volt felvennem a fonalat. Kivel mi is történt annak a résznek a végén? Merre vitt az utuk tovább? Melyik mostani felnőtt mit csinált évtizedekkel ezelőtt az előző részekben? Később fel is adtam, és csak tessék-lássék kötöttem össze a történéseket némi homályosan rémlő emlékképeimmel. Emiatt lehet, hogy pár utalás sajnos csak függött a levegőben, nem nagyon vágtam már, hogy például Carter mit csinált a végén az utolsó fejezetében azzal a nővel (Aki ki is volt? Fogalmam sincs, azon túl, hogy két gyermek anyja…) a kertben? Szóval igen, voltak benne ilyen részek, pedig örültem volna, ha nincsenek. Igazán fontos, jelentős tartalom viszont nem veszett el, így is teljesen érthető volt a könyv 99,9%-a. Mármint egy-két spirituálisabb jelenetet leszámítva.

A tükrök városa – mi más lenne? – egy hatalmas lezárás. Minden szereplő (ami itt majdhogynem a Föld összlakosságát jelenti egyben) sorsára pont kerül a végén. De nem egy lineárisan növekvő görbe, az első résztől számolva, ami egyre nagyobb lendülettel mesél el egyre elsöprőbb eseményeket. Annak az első és a második rész adott helyet. Ebben egy hosszú részben a katasztrofális események elé ugrunk vissza. Megismerjük „Nulladikat”, az első embert, aki elkapta a kórt, és az életét, hogy miért került arra a helyre, ahol megfertőződött. Ez egy szomorkás, romantikus kisregény gyakorlatilag, általános konfliktusokkal, amikkel mindannyiunknak meg kell birkóznunk életünk folyamán. Érzése szerint neki nem sikerült valami nagyon szuperül – bár élete nem volt egy katasztrófa, simán cserélnének vele milliók –, és ezt az érzést még a szokásosnál is rosszabbul kezelte végül. Embertársai biztosan nem köszönnék meg neki.

A jelenben játszódó részek is meglepően nyugalmasan telnek. Az emberek összeszedték magukat az első évtizedek sokkjából. A háborúknak – a fertőzöttek elleninek és a többi ember elleninek is – végük. Béke és relatíve nyugalom van a texasi megyében, ami az emberiség új bölcsője, hogy ne mondjam, az új Édenkert lett. Persze vannak, akik tudják, hogy nincs még vége a vesszőfutásnak, de ők is élik az életüket – a könyv feléig legalább – egyetlen puskalövés nélkül. Erről az „idillről” olvasni meglehetősen furcsa volt, de nem bántam, mivel szívesen pillantottam bele a régi szereplők új, „kispolgári” életébe. Később persze beindul a könyv, vége a tunyulásnak, újra a kiontott vér, a kitépett belek és a káosz lesznek az igazi főszereplők. Visszaáll tehát a világ rendje, minden olvasó legnagyobb megelégedésére.

A történet vége gyakorlatilag már az első rész első oldalától tudható, a dátumok és a helyszínek neveiből, de mire ide elérünk, már egyáltalán nem mindegy az, hogy melyik szereplő leszármazottai fognak pontosan életben maradni. Nem lesznek túl sokan, és az a tippem, hogy nem sok olvasó fogja kitalálni sem. De ezzel nincs is semmi baj, erre vártam nyolc éve. Végre megtudhattam.

Ami nagyobb problémám (és egyben az egyetlen problémám) a könyvvel kapcsolatban, hogy láthatóan a szerző is nehezen tudta elengedni a történetét. Olvasás közben csodálkoztam, hogy legalább három helyen le lehetett volna zárni már, és még mindig volt belőle vagy száz oldal. Mi lesz még itt? – kérdeztem magamtól kíváncsian. Egyrészt túl sok minden nem. Újabb szereplők, akik életét pár napig nyomon követhetjük még, néhány – félreértelmezett – adat a történészek szemszögéből. (Érdekes volt megfigyelni, hogyan változnak meg a múlt eseményei pár száz év alatt.) Megismerhetjük az újjáépült társadalmat, ami sajnos teljesen hiteltelen volt a számomra, mivel pontosan olyannak tűnt, mintha a XX. század elejének egyik civilizált (európai, amerikai) országában játszódna. Elég kiábrándító volt látni, hogy a szerző szerint sem a nyelv, sem a ruhák, felszerelések, gyakorlatilag semmi nem változik meg ezer év alatt. Még az újra felfedezett dolgoknak is ugyan az lesz a neve – kivéve a helikopternek, mert egyedül az kapott új nevet. Arról nem is beszélve, hogy szerintem az is egészen kérdéses lehet, hogy ennyi idő elég-e a semmiből egy komplett civilizáció (a tudományos felfedezésekkel és az ipari termelés beindításával együtt) kialakításához.

Mindegy, ezen túlléptem, mert maga a szöveg izgalmas volt, érdekelt, hogy mi lesz velük a legeslegeslegvégén (tudom, hogy nincs ilyen szó, de hát olyan sincs, hogy egy könyvnek vagy négyszer legyen vége – és mégis). Végül az utolsó oldalon megkaptam a hőn áhított (és az eddigi legjobb) végső befejezést is, ami akár, bár erre nincs még jel sem – szóval még egyszer: akár –, egy új könyv nyitánya is lehetne – egészen más műfajban. Konkrétan valami sima, realista szépirodalmi műre gondolok, amiben semmiféle fantasztikus történés nincsen, csak annyi, hogy nem a mi valóságunkban játszódik, hanem ott. Érdekes lenne megtudni, milyen változást hoz a legújabb felfedezés az új civilizáció lakosainak életére…

Zárásként annyit mondanék még, hogy a Szabadulás-trilógia egy hatalmas nagy must-read ajánlást érdemel, de csak azoknak, akiket az egyébként igényes nyelvezettel elmesélt, de néhol bizony egészen brutális téma nem riaszt el.