Főkép

A világban vannak kiszámítható dolgok, ilyen például az ír The Gloaming együttes zenéje, ami újra elvarázsolt. Miközben hallgatom az új, sorrendben harmadik stúdiólemezüket, látom magam előtt a kelta bárdot, aki felmegy egy magaslatra, legyen az domb vagy hegytető, teljesen mindegy, a lényeg a kilátás. Fentről a szeme elé tárul a zöld szín különféle árnyalataiba burkolt táj, a szelíd lankák, a ligetes erdőkkel tarkított megművelt földek sakktáblamintája. Közben szelek cibálják, eső áztatja (márpedig az Ír-szigeten mindkettőből van bőven), de nem törődik vele, dacos-büszkén nézi a világot – és muzsikál.

 

Ami elsőre megfogja a hallgatót, az nyilvánvalóan a hangulat, valamint a különféle stílusok keverésével előállított zene. Mindennek az alapja természetesen az ír népzene, aztán vannak itt klasszikus elemek, és a minimalizmus sem hiányzik (ez főként a zongoránál figyelhető meg szerintem). Mindez nagyon tudatosan felhasználva, összegyúrva, bár a korábbi albumok ismeretében azon cseppet sem lepődtem meg, hogy az öt muzsikus nem csak technikailag van mesterszinten, hanem bizony a komponálás terén is nagyot alkottak.

 

Említettem a hangulatot – és bajban vagyok, amikor nevesíteni szeretném, mert legalább annyira megfoghatatlan, mint az álom és az ébredés határa. Valahol ebben a szürkületben járunk, amikor elmosódnak a körvonalak, az élők és az árnyak közelebb kerülnek egymáshoz, és nyitottabbak vagyunk a merengésre, amit a gomolygó ködön áttűnő fénypászmák csak megerősítenek bennünk. Ezt a tudatállapotot táplálják a kavargó hangok, a dallamtöredékek, a visszhangszerűen ismétlődő zongora és persze Iarla Ó Lionáird kelta éneke.

 

Ugyan vannak a többinél lendületesebb tételek („The Lobster”, „Sheehan's Jigs”), ez a lemez nyilvánvalóan nem táncházba való, kellő mélységű befogadására legjobb az otthon meghittsége (arra sajnos nem sok esélyt látok, hogy élő fellépés alkalmával lássuk az együttest), és szánjuk elég időt az ismerkedésre. Ugyanis ez a hetven percnyi muzsika van annyira kreatív, sokrétű, hogy nagyon könnyű belefeledkezni, függetlenül attól, hogy instrumentális vagy a cappella szerzeményt hallgatunk éppen. Érdekes figyelni, miként érvényesül a hangszerek kölcsönhatása. A „Reo” című dal harmadánál Martin Hayes hegedűje elindít egy jiget, majd elbizonytalanodik és elhallgat, aztán ahogyan az ének erősödik, úgy kel újra életre, és válik mind merészebbé, kiegészítve Thomas Bartlett zongorájával (ez utóbbi inkább csak ellenpontozza a hegedűt) – és mindez egy megzenésített vers! Hasonlóképpen izgalmas a „The Old Road to Garry” reelje, amelyet trióként adnak elő (hegedű, zongora, hardanger d’amore). Ez a nóta többek között arra példa, hogy ez a zene nem csak a szomorkás, merengős hangulatokban, hanem a vidámabb pillanatokban is erős.

 

Úgy gondolom mostanra az együttes rátalált arra a formulára, amely használatával a hagyományokat a lehető legoptimálisabb módon keverik a kísérletezéssel, létrehozva egy új hangot, a saját hangjukat.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Reo, The Lobster, Meáchan Rudaí (The Weight of Things)

2019-ben megjelent album (Real World Records)

Az együttes weboldala: http://www.thegloaming.net/

 

 

A zenekar tagjai:

Iarla Ó Lionáird – ének

Caoimhín Ó Raghallaigh - hardanger d’amore (tízhúros hegedű)

Dennis Cahill – gitár

Martin Hayes – hegedű

Thomas Bartlett – zongora

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. Meáchan Rudaí (The Weight of Things)
  2. The Lobster
  3. Áthas (Joy)
  4. The Pink House
  5. Reo
  6. The Old Road to Garry
  7. Sheehan's Jigs
  8. My Lady who has Found the Tomb Unattended
  9. Doctor O'Neill
  10. Amhrán na nGleann (The Song of the Glens)