John le Carré: Kettős szerepben

Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv után John le Carré még mindig meg tud lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Egyik legjobbnak tartott műve, a Kettős szerepben jó harminc éve már megjelent magyarul – engem eddig elkerült, ám most hogy a Park Chan-wook rendezte sorozat miatt újra fókuszba került, nem hagyhattam ki. Az élmény már csak azért is meglepő, mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény. Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe, áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz.

Már az szokatlan némiképp, hogy távolodunk a hidegháború témájától, hisz Le Carré elsősorban a (poszt-)szovjet-amerikai konfliktusok krónikása – és legnagyobb műveiben nem annyira a terepmunka, mint az íróasztalok mögött meghozott döntések jutnak kulcsszerephez. Ezúttal viszont levisz a mélybe, hajunknál fogva rángat végig minket az otthonukból elüldözött palesztin menekültek táborain, együtt rettegünk kisgyerekek százaival a bombázások közepette, hogy aztán zsidó professzorok felrobbantásához szállítsunk robbanóanyagot keresztül fél Jugoszlávián. Közben megismerjük a másik oldalt is, hogyne, de megismerjük a zsidókat dróton rángató nyugati hatalmak hazugságokkal telített játszmáit is. Csodálom a könyv bátorságát, nem tudom, hányan merték akkoriban a zsánerirodalom terepéről ennyire részletesen és őszintén (tegyük hozzá: egy angol ismereteivel és őszinteségével) feltárni ezt a háromoldalú játszmázást. Ahol csak egy biztos: egyik oldal sem makulátlan.

Sűrű szövésű és roppant összetett regény ez, lassan áll össze a kép, és még kétszáz oldal után is elbizonytalanodhatunk, mit is olvasunk. Bad Godesbergben egy izraeli kulturális attasé házában bomba robban. A nyugatnémet rendőrség egy tisztjét felkeresi egy rejtélyes izraeli figura, aki segítséget kínál, cserébe információt kér. Charlie, a sokadvonalbeli angol színésznőcske a görög tengerparton megismerkedik egy mediterrán félistennel, Joseph-fel, aki megszabadítja kullancs pasijától és felszínes barátaitól, és csábítást ígér. Szerte Nyugat-Németországban eldugott lakásokban rejtélyes diákok figyelnek még rejtélyesebb futárokat, mígnem csak összeáll valami, amit e ponton egy ember ért: a bábjátékos, Kurtz. De mi köze az angol színésznőnek a robbantásokhoz és a megfigyelőcsapatokhoz? Miért visel itt mindenki legalább két, de olykor három nevet? Ki a titokzatos Michel, aki körül az egész forog – ó, de mégsem, valójában az egész haláltánc Michel bátyja körül forog, kinek még neve sincs. És akit mindenki el akar kapni, és ezért semmilyen, de szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.

Még attól sem, hogy egy ostoba színésznőcskéből kineveljék a saját terroristájukat: Charlie megkapja élete szerepét a „valóság színházában” – a fiatal lány, kinek tehetségét eddig senki nem ismerte fel, csak egy kupac titkosügynök, a hazug múlttal, zavaros politikai elvekkel, még zavarosabb szerelmi élettel rendelkező színésznő egyszer csak ott találja magát, hogy egy izraeli titkosügynök-legenda tanítja be a szerepét, bolondítja magába, formálja át identitását, nézeteit, múltját, vonzalmait, és ki tudja milyen jövőjét. De ki is ez a szerepekbe merülő lovag? Ki tanítja Charlie-t a palesztin történelem tragédiáira? Ki ad kezébe fegyvert, melyet izraeli életek ellen kell fordítania? Ki mossa át az agyát a szerelmes álcája mögé bújva? Joseph? Gadi Becker? Michel? Hol van az álcák mögött az ember, aki egykor volt? Létezik egyáltalán? Vagy rég feloldódott a valóság színházában játszott szerepeiben? S ha igen, vajon Charlie-ra is ez a sors vár? Van-e visszaút ebből a darabból?

Túl a fordulatos cselekményen, a világpolitika egyik szégyenfoltjába tett kiránduláson, a szembesítésen saját hiteinkkel, meggyőződéseinkkel, előítéleteinkkel (ami elkerülhetetlen), a könyv legnagyobb erénye a szereplőábrázolás. Mélyre megyünk, szokatlanul mélyre, és nem tudjuk, hogyan szabadulunk ebből az agymosásból. Charlie személyisége módszeresen épül le és adja át a helyét valaminek, ami eszköz azok kezében, akik teremtették – igenám, de hol a határ? Hogy meddig lehet elmenni egy ember életének felforgatásában, elvételében, az fel sem merül – de vajon hol a határ, ahol az ellenoldal általunk teremtett beépített terroristája ellenünk fordul? Mi van, ha a Michel szerepét játszó Gadi túl jó tanár volt, jobb, mint saját szerepében, és Charlie elvész a neki osztott szerepek közt? Netán a két oldal egy és ugyanaz, és a lényeg nem más, mint a játszma? Itt egy halott, ott egy merénylet, itt egy siker, ott egy kudarc – mit sem számít, hisz a háborút játszani kell. Az iparágat táplálni kell. Mindenkinek el kell játszania a szerepét. Azoknak a tömegeknek is, akik elfordítják a fejüket. A mi szerepünk is le van osztva. Le Carré ezzel szembesít minket.