Főkép

Rex jó kutya. Falkájával – Brumival, a medvével, Sárkánnyal, a gyíkkal, és Rajjal, a méhcsapattal – mindent megtesz, amit Gazdi mond. Még akkor is, ha Gazdi azt mondja: ölj! Sőt, akkor igazán.

 

Ugyanis Rex nem egy hétköznapi kutya. Ahogy egyik társa sem hétköznapi.

 

Adrian Tchaikovsky Az idő gyermekei után mintha csak ujjgyakorlatként írta volna meg ezt a viszonylag rövid kötetet, hiszen a Hadállat igazából valahol ugyanazokkal a témákkal foglalkozik, mint vaskos előző regénye. Ennek a főszereplői sem emberek: mesterséges úton létrehozott, félig ember, félig állat biomorfok, akiket elsősorban katonai céllal keltettek életre. Rex és a Falkája többi tagja intelligens lények, akik óriási testi erővel és/vagy komoly fegyverzettel rendelkeznek, és egyetlen feladatuk, hogy végrehajtsák a parancsaikat. De amikor Gazdi, egy mexikói gerillaháborúba bedobott céges zsoldos a saját feje után megy, és olyan parancsokat kezd el osztogatni, amik még az engedelmes biomorfokban is kérdéseket vetnek fel, valami megváltozik. Rex és társai elkezdenek kételkedni. Vajon mi a fontosabb: Gazdinak engedelmeskedni, Jó Kutyának lenni, vagy azt tenni, amit jónak ítélnek meg Rexék, és így jó kutyaként cselekednek?

 

Pont ez a fő gondolat, ami mentén a szerző elgondolkodik, mi is teszi az embert, az értelmes lényt. Döntések, gondolatok, saját magunk definiálása, a másokkal való kapcsolat – semmi olyat nem találunk itt, amit ne olvastunk volna, mégis, jól működik az elegy. Ennek elsősorban az az oka, hogy Tchaikovsky gyakorlottan építi fel a regényét, a cselekmény végigkíséri a biomorfok útját a rabszolgaléttől kezdve, közben pedig egy szerethető központi karakter szemén át mutatja be, milyen dilemmák és érzések kavarognak egy ilyen lényben. A sci-fi előszeretettel foglalkozik az emberétől különböző, mégis ahhoz nagyon hasonló értelmekkel, rajtuk keresztül beszélve identitásról, társadalomról, civilizáltságról. Rex esetében sincs ez másként.

 

Ami üdévé teszi a könyvet, és kiemeli a gyorsan elolvasható, egynyári sci-fi akcióregények közül – aminek, teszem hozzá, a Hadállat remekül megfelel –, az a biomorfok és az ember továbbfejlődésének kérdése. Nem foglalkozik ugyan nagyon sokat ezzel a témával, éppen annyit villant fel, amennyi még nem terheli a cselekményt, de mindenképpen érdekessé teszi a könyvet. Milyen lesz az a jövő, ahol felemeljük az ember mellé az állatokat, vagy mesterséges lényeket hozunk létre, netán magát az embert alakítjuk át gépi és más fajokból átvett szerves komponensekkel? Mik a határok, egyáltalán, vannak határok? Mennyi mindent érhet el a faj, és egyáltalán emberek lesznek-e még ezek a jövőbeli intelligenciák?

 

Azon is elmerenghetünk, hogy milyen érdekes dolog a természet – Rex és társai azért lettek „átalakítva”, mert állatként rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amiket gépileg nem tudunk utánozni. És valóban, a természetben millió olyan megoldás létezik, amit az ember nem képes lemásolni, nem tud olyan hatékony elképzeléseket megalkotni, mint amik az állatok és növények esetében előfordulnak.

 

A Hadállat amilyen rövid, olyan izgalmas könyv. Nemcsak az akció, a biomorfok útjának bemutatása izgalmas, de azok az apró momentumok is, amik kérdések ezreit válthatják ki az olvasóban. Bár nem olyan grandiózus, mint korábbi regénye, nem fognak csalódni benne a szerző rajongói, és azok sem, akik valami sodró sci-fit keresnek, amiben azért megbújnak érdekes gondolatok. És persze kutyarajongóknak kifejezetten ajánlott.