Főkép

Sajnos én sem mondhatom el magamról, hogy már réges régen Jessica Jones rajongó lennék, hanem, ahogyan gondolom a többség (legalábbis itthon), én is csak a Netflix sorozat kapcsán szereztem róla tudomást, hogy ez a karakter egyáltalán létezik. Nos, onnantól persze hamar bekerült a kedvenc Marvel-szuperhőseim közé, egy ideje már kerülgettem a képregényt is, és most, hogy a Fumaxnak hála magyarul is elérhetővé vált, nem volt kérdés, hogy nekem ez kelleni fog.

 

Természetesen volt bennem némi félelem, hiszen a film- vagy éppen sorozatadaptációk mindig más képet mutatnak, mint az eredeti képregény, így nem is számítottam ugyanarra az élményre, próbáltam nem Krysten Rittert belelátni a rajzolt arcba, és még sorolhatnám. Szerencsére végül sikerült nagyjából elvonatkoztatnom a korábbi élményeimtől, és megkedvelni egy kissé más Jessicát is, hiszen a lényeg mégiscsak ugyanaz maradt, és a többlet információk vagy a kis eltérések inkább színesítettek a karaktereken.

 

Például mintha a sorozatban nem nagyon emlegették volna Jessica „klasszikus” szuperhős múltját (legalábbis semmiképpen nem kapott különösebb hangsúlyt), de a képregényben a fotókon feszítő latexruhás hölgyet nehezen tudom beilleszteni a karakterről eddig kialakított képbe – viszont annál érdekesebbé vált számomra ezáltal a kérdés, hogy milyen lehetett Jessica korábban. De a Netfilx marcona, szótlan Luke Cage-e sem igazán hasonlít arra a laza, nőcsábász figurára, akivel az Alias lapjain futólag találkozhattunk. Azt, hogy Amerika Kapitányt civilben mutatja meg az egyik történet, kifejezetten ötletes megoldásnak tartom, és az átlagos Marvel-szuperhős képregényektől eltérő hangulatú Aliasban úgy érzem ez az, ami ténylegesen működhetett.

 

Mert mi is az Alias? Azok kedvéért, akiket eddig mind a sorozat, mind a képregény elkerült, talán úgy tudnám röviden összefoglalni, hogy ez egy noir hangulatú krimisorozat, ahol a nyomozó történetesen éppen egy ex-szuperhős. Mint ilyen, sokkal közelebb áll a rögvalóhoz, mind hangulatában, mind cselekményében, mind a karakterábrázolást tekintve – a kiadói célkitűzés szerint is ez egy kifejezetten felnőtt közönséget célzó sorozat. Megnyilvánul ez a történet komolyságában, a karakterek jellemének alaposabb kifejtésében vagy éppen abban, hogy itt bizony nincs finomkodás, sokkal inkább cifra káromkodás, amikor a helyzet ezt követeli. Márpedig elég gyakran követeli, mert egy szupererős alkoholista magánnyomozónő mindennapjai nem meglepő módon gyakran tartalmaznak húzós helyzeteket.

 

Ebben a kötetben több nyomozást is végigkövethetünk, beleláthatunk abba, hogyan is végzi Jessica a munkáját egy átlagos hétköznapon. Valahol mindegyik eset a klasszikus magánynomozói megbízásnak tűnik elsőre: lenyomozni a feleséget, akinek valamiféle titka van, eltűnt húg vagy éppen férj utáni kutatás, kideríteni, hogy a korábban csak csetszobákban élvezkedő férj átlépett-e a következő szintre és megcsalja-e már ténylegesen a feleségét? Aztán hamar kiderül, hogy sok esetben ennél összetetteb ügyről van szó, illetve hogy Jessica korántsem tud olyan könnyen megszabadulni a szuperhős-múltjától, mint szeretne és ez sokszor inkább nehézséget jelent új életében, mint ahány alkalommal a szupererejét használni tudná…

 

Magát a képregényt tekintve pár technikai-művészi megoldást külön kiemelnék, nem feltétlenül azért, mert még soha máshol hasonlót nem láthattunk, sokkal inkább azért, mert remek összhangban működtek a történettel. A színvilág, a rajzstílus természetesen nagyon sokat nyom a latban a hangulatteremtés szempontjából, mégis nekem ezúttal a panelek elrendezése ragadta meg leginkább a tekintetem. Néhol egészen töredezett, máshol kifejezetten kötött — például kedvencem az ügyfelek első meghallgatásakor alkalmazott séma, ahol Jessica csupán „figyel” a felső sorban, miközben a zaklatott alany izgatottan meséli a történetét az alsóban. Vagy úgy általában nagyon jó volt Jessica belső monológjait, gondolkodását olvasni, még olyankor is, amikor éppen „helyzet” van, és az önmagában is leköthetné az olvasó figyelmét.

 

Örülök, hogy a kezdeti félelmeim alaptalannak bizonyultak, és Jessica Jonesnak nem kellett beállnia abba az amúgy nem túl hosszú (de annál fájóbb példákkal szolgáló) sorba, ahol a feldolgozás sokkal zseniálisabbra sikerült, mint maga az eredeti. Itt szerencsére egyáltalán nem rossz az alapanyag, csak éppen más (helyesebben: a feldolgozás lett más), és továbbra is ügyesen lavírozik azon a határon, ahol a főhős már majdnem éppen antihős, de mégsem. Aztán néha egy kicsit mégis. Mostmár félelem nélkül várom a további köteteket, és bízom a hazai kiadás sikerében, hogy minél korábban olvashassuk is a folytatást.