Mike Mignola: Hellboy 3. – A végzet jobb keze

Egyre inkább úgy érzem, hogy a Hellboy kifejezetten olyan sorozat lesz, amely csak szépen, fokozatosan mutatja meg, hogy miért is annyira nagyszerű. Folyamatosan fel-felvillant elemeket, de valójában Mike Mignola is kísérletezik még: keresi, hogy mi működik igazán jól, mi az, ami belefér ebbe a koncepcióba, mi az, amire érdemes hangsúlyt fektetni. Hogy milyen terjedelemben és részletességgel szerencsés elmesélni egy történetet, hogy mennyire kell megmagyarázni bizonyos dolgokat, hogy mi az a stílus, amit még elbír a sorozat, és mi az, amit már annyira nem. Közben pedig formálódik a hangulat, a háttér, Hellboy figurája – aminek hatására mi is részről részre mással fogunk találkozni, így mindig kicsit át kell értékelni a hozzá való viszonyunkat.

A harmadik kötet számomra talán a történetvezetése és a karakterek árnyalása miatt volt a legérdekesebb. Nem tudom, hogy aki eredetileg füzetről füzetre követte, az hogyan érzékelte, de ebben az összegyűjtött kötetben szépen kirajzolódik, hogy Mignola miként építi egymásra a novellaszerű minitörténeteket, hogy aztán a „nagyobb” sztoriban érthetőbbé váljanak egyes jelenetek vagy döntések. Például a kötetindító „A végzet jobb keze” a maga tíz oldalával igen kevés ahhoz, hogy bármi komoly történhessen – de folyamatában mégis érzékeljük, hogy ez szinte már az utolsó csepp a pohárban Hellboy számára, már ami a származását és a múltját illeti, aminek köszönhetően máris érthetőbb némileg a kötetvégi döntése (ehhez az egyébként kellemesen szórakoztató „Gonosszal teli szelence” is bőven hozzájárult).

De hasonlóan izgalmasnak találtam az „Embernek lenni”-t is Roger, a homunculus szempontjából. Nem hittem volna, hogy az előző kötetben feltűnt, 15. században „elkészített” alak a jövőben is ennyire fontos szerepet fog kapni, de ez olyannyira így lett, hogy a Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal ügynököt csinált belőle. Az „Embernek lenni” az első bevetésének története, aminek során valódi, éles helyzetben tapasztalja meg, hogy mennyire nehéz is ügynöknek lenni és olyan szituációkban helyt állni, ahol nincs jó döntés. Maga a cselekmény nem túl komplikált, de Roger jellemét annál izgalmasabb figyelni közben, ráadásul ezt a többi sztoritól eltérően nem Mike Mignola rajzolta, hanem Richard Corben – Mignola meglehetősen stilizált, egyszerűnek érződő stílusa után meglepő, de határozottan tetszetős volt Corben kidolgozottabb, részletekre jobban odafigyelő technikája (különösen örültem a gazdagabb árnyékoknak és háttereknek).

A harmadik gyűjteményes kötet javát adó „Győztes féreg” nekem lényegesen érettebb Hellboy-epizódnak tűnik, mint az előző két kötetben lévők. Összpontosul benne Mignolának az a törekvése, hogy egy valóban egybefüggő, valamiféle ívet kiadó történet szülessen Hellboy körül, ne csupán független kalandok egymásutánja legyen – ami így szerintem lényegesen erősebb képregényt is eredményez. Pedig nem kevés mellékszereplő kerül elő (mondjuk az nem mindig volt egyértelmű, hogy egyeseknek miért is volt szükséges belekerülnie), és hát a főellenség már megint egy adagnyi náci (akik természetesen ezúttal is az egész emberiséget akarják elpusztítani), viszont mintha sokkal kevesebb felesleges oldalhajtás lett volna, mintha jutott volna idő érthető magyarázatot adni.

A négy füzetnyi terjedelem pont elég ahhoz, hogy pörgős maradjon a cselekmény, de még beleférjenek okkult-rejtélyeskedő párbeszédek, előre- és visszautalgató momentumok is a látványos bunyók mellé (aminek hatására a több nézőpont is hatásos tudott lenni). Mignola még mindig pofátlanul beemel minden mitológiai, folklór vagy irodalmi elemet, amire csak szüksége van (itt egy elejtett félmondat Lemúriáról, ott mintha a Lovecraft-féle Külső Istenek bukkannának fel, amott a hüperboreoszi előembert emlegetik), de ezt most nem a történet kárára teszi – nem légből kapottnak, hanem valóban színesítő háttérnek tűnik, ami így támogatja a sztorit.

Ráadásul a végére olyan helyzetbe jutnak a szereplők, amiből rengeteg lehetőség nyílik meg; kíváncsi vagyok, hogy Mignola milyen irányba fog elindulni a következő részekben. Én biztosan ott leszek, egyre lelkesebben: érezni vélem a változást, a fejlődést, ami nagyon meghozza a kedvem, hogy minél hamarabb belevágjak a további részekbe is.