Főkép

„A halálszorongással sújtott felnőttek nem egzotikus betegségben szenvedő különcök, hanem olyan nők és férfiak, akik megfelelő védőöltözet nélkül néznek szembe az élet végességének jeges szorításával, mert családjuk vagy a kulturális közeg ezzel nem látta el őket. Talán túl sok halálesettel szembesültek gyerekkorukban; esetleg hiányzott a gondoskodó, szerető és biztonságot nyújtó családi otthon; lehetséges, hogy magányosan éltek, és soha nem osztották meg másokkal a halállal kapcsolatos félelmeiket; vagy olyan túlérzékeny, különösen önreflexív egyének, akik visszautasítják a kultúrájuk által preferált haláltagadó vallási mítoszokat.”

 

A világszerte népszerű pszichiáter-író, a szépirodalom, filozófia és pszichológia határterületén mozgó regényeiről és szakmunkáiról egyaránt híres Irvin D. Yalom egyik leghíresebb és tán legvitatottabb könyve a halálszorongás legyőzéséről írt Szemben a nappal. Yalom alaptézise, melyre praxisa egy részét, e könyvét és a benne felidézett terápiákat felfűzi, az, hogy szinte minden szorongásunk mélyén (bármi is váltsa ki ezeket a felszínen) a haláltól való rettegés és annak feldolgozatlansága áll. Nem vagyok pszichológus, sem filozófus, az állítás igazát nem tisztem vizsgálni – ám a Yalom által felhozott példák és saját személyes tapasztalataim, valamint a minket körülvevő szociokulturális közeg halállal kapcsolatos egészségtelen hozzáállása alapján azt kell mondjam: lehet benne valami.

 

A haláltól való szorongás mindannyiunkban ott van – hisz mindnyájan halandók vagyunk. Hogy kiből mit vált ki, az rengeteg mindentől függhet, az olyan magától értetődő dolgoktól kezdve, mint családi háttér, nevelés, iskolai tapasztalatok, kortárs közeg, egészség, egzisztenciális jólét, makrotársadalmi környezet, az olyan specifikusabb tényezőkig, mint egyéni hajlam, művészeti- és vallási élmények, kisebb-nagyobb traumák. Leélhet valaki úgy egy életet, hogy soha nem kerül felszínre a haláltól való rettegés (még rejtett formában sem), de hatalmába keríthet egy látszólag tökéletesen kiegyensúlyozott életet élő, halállal közvetlenül sosem találkozó embert is. Mint a pszichológia összes területére, erre is igaz: minden eset más és más – örökérvényű igazságok pedig nincsenek.

 

Illetve egy talán mégis: mind meghalunk egyszer. Yalom saját személyes történetén és praxisából vett példákon keresztül mutatja be, hogyan kerít valakit magába a haláltól való szorongás – és hogyan lehet megküzdeni vele. No azért ne tessék valamiféle divatos önsegítő könyvet elképzelni – Yalom késélen táncol, de mindig megmarad elsősorban szakmai beállítottságú szerzőnek, a könyv egy fejezetét pedig kifejezetten kollégáinak szánt segítségként írta. Ettől függetlenül laikusok számára is érthető, és, bármily furcsa ezt írni egy ilyen téma kapcsán, élvezhető könyvet írt, ami egyfelől szembesít saját érzéseinkkel, félelmeinkkel, traumáinkkal, másfelől számos példán keresztül mutatja be a különböző megküzdési módokat.

 

Egyébként épp ez a pont az, ahol könnyedén „elcsúszhat” a hazai olvasó elől a kötet: Yalom amerikai pszichiáter, amerikai páciensekkel, szinte kizárólag jómódú és idősödő páciensekkel. Önmagában az is rendkívül érdekes jelenség innen nézve, hogy odaát hetvenes-nyolcvanas páciensek teljes természetességgel fordulnak pszichiáterhez halálfélelmükkel – az csupán hab a tortán, hogy terapeuta és páciens is adottnak veszi, hogy ennyi idősen is lehet újult erővel fordulni az élet felé, nézőpontot váltani, újba fogni, kihívásokat keresni. Kelet-Európában, ahol az időseket a társadalmi közeg vagy infantilizálná, vagy idősotthonba zárná, ez a hozzáállás jószerivel ismeretlen (pedig a várható élettartam növekedésével mindenki jobban járna vele, ha átkattintanánk a kapcsolót a fejünkben). Ez persze nem jelenti azt, hogy fiatalokat nem támadhat a halálszorongás, sőt!

 

Mégis, mit lehet tenni ellene? Yalom professzor tanácsa egyszerű és nem is kell hozzá pszichológus diploma, megvalósítani annál nehezebb és bizony elkél hozzá szakember segítsége: szembe kell néznünk saját halandóságunkkal, rettegésünkkel a meg nem élt pillanatoktól, attól, hogy nyom nélkül hagyjuk itt ezt a világot és életünk hiábavaló volt. És miután megmerítkeztünk e tudatban és elsirattuk saját magunkat, értelmet kell találnunk életünkben – ha kell, kockára kell tennünk mindent személyes kiteljesedésünk érdekében. A teljes megsemmisüléstől való félelem legkönnyebben úgy győzhető le, ha nyomot hagyunk magunk után a világban – Yalom tovagyűrűzés-elméletében ehhez nem kell feltétlen gyermekeket nevelni, könyveket írni, műalkotásokat létrehozni, elég, ha kapcsolódunk a másik emberhez. Hisz ha valódi emberi kapcsolataink vannak, akkor óhatatlanul hatással leszünk valaki más életére, aki esetleg a tőlünk kapott inspirációval/ismerettel/benyomással lesz hatással más életére, és így tovább, és így tovább… Ha elhisszük Yalom elméletét, akkor valójában egyikünk sem hagyja itt nyom nélkül ezt a világot.

 

Hiszem, hogy ez egy roppant fontos könyv egy roppant fontos témáról, amit sokan nem tanultunk meg egészségesen kezelni. Mindenkinek máskor és máshogy, de eljön az a pillanat, amikor az elmúlás úgy istenigazából arcon csapja: kinek egy közeli rokon elvesztése, kinek egy súlyos betegség (saját vagy családtagé, baráté), kinek egy tragikus esemény, egy munkahelyelvesztés, egzisztenciális padlóra kerülés vagy egy válás hozza el. Ezek a traumák azonban Yalom professzor nézetei (és gyakorlati tapasztalatai) alapján arra is alkalmasak, hogy felrázzanak, és hozzásegítsenek minket egy tudatosabb, saját félelmeinkkel szembenéző, azokat kordában tartani képes, az életet a maga teljességében sokkal jobban megélő létezéshez. Hogy ebből ki mennyit tud valóban hasznosítani, az egyéni hajlam, nyitottság, tapasztalatok függvénye – nekem sokat adott és jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel a pszichológia és szeretne a trendi életvezetési tanácsokon túlmutatóan elmélyülni abban, hogyan élhetünk teljesebb életet, jóval kevesebb rettegéssel.