Főkép

Számomra ez a sorozat a megtestesítője a jól megírt, romantikus, military sci-fi kalandregénynek. Nem abban az értelemben romantikus, ahogyan ma a románcra asszociálunk, hanem az erős érzelmektől fűtött, hősiességről szóló művekre gondolok, melyeknek stílusa sokszor egészen patetikus vagy éppen lírai, még azzal együtt is, hogy bizony jelen esetben átitatja a katonai szleng és a rengeteg káromkodás. A teljesen reményvesztett helyzetben Andrew Grayson még mindig idealista, még továbbra is mindig őszintén, lelkiismeretesen akar dönteni, harcolni a jó ügyért. Mi ez, ha nem a romantikus hős mintapéldája? Még anélkül is az lehetne, ha nem éppen sokfényév távolságból igyekezne haza a Földre, nehogy lekésse az esküvőjét…

 

A military sci-fi kötelező katonai elemei természetesen a harmadik kötetben is jelen vannak: aki csataleírásokra vagy éppen izgalmas stratégiai ötletelésre vágyik, az is meg fogja találni a regényben, amit keresett. Viszont számomra úgy tűnik, hogy a személyes konfliktusok, a karakterek közötti interakciók mintha egyre hangsúlyosabbá válnának, valamint úgy általában érdekes megfigyelni azt is, hogy melyik szereplő hogyan reagál a körülötte zajló eseményekre. Még Andrew Grayson is veszít a veszélyes mértékű idealizmusából a kötet végére, de természetesen nem szűnik meg közben az a hétköznapi hős lenni, aki eddig is volt…

 

Hiszen nem meglepő módon a már eddig is erősen szakadozó világrend teljesen összeomlani látszik, amikor a nyurgák már a Naprendszer belsejét ostromolják, de az emberi gyarlóság persze ettől még hirtelen nem válik semmissé: a bürökrácia, a rettegő hatalmasok, a nagy manipulátorok továbbra is dolgoznak. A hátország persze méginkább anarchiába fullad, nem beszélve arról, hogy a biztos pusztulás küszöbén is csak nagyon korlátozottan fognak össze az emberek, és hirdetnek tűzszüntetet a Nemzetközösség és a Sinorusz Szövetség között dúló háborúban. Az információhiány őrjítő, nem lehet tudni, hogy milyen politikai vagy katonai rend fog uralkodni éppen ott, ahova hőseinket sodorja az útjuk, nem elég annyit tudni, hogy emberi vagy nyurga hajó közeledik-e éppen, ezáltal mindenki mindenki felé gyanakvó és bizalmatlan lesz, és ez persze azért nem könnyíti meg az együttdolgozást…

 

Furcsa alaphelyzet, hogy gyakorlatilag az emberiség még szinte semmilyen lényegi információt nem tudott összegyűjteni a nyurgákról, és emiatt bármilyen bemutatott konfliktus sokkal kiélezetebbé válik, ezáltal végig sokkal szélsőségesebb érzelmeket lehet ábrázolni – hiszen az ismeretlentől való félelem és a neki való kiszolgáltatottság végtelen –, de vajon meddig lehet ezt a húrt még feszíteni? Lehetséges volna, hogy a teljes sorozat folyamán semmit sem tudunk meg arról, hogy a nyurgák voltaképpen micsodák, honnan jönnek, mi a céljuk? Az eddig felvázolt túlerejük alapján már rég könnyedén kiirthatták volna a teljes emberi civilizációt, a Mars után mégsem kezdik rögtön a Földet támadni? Vagy talán egyszerűen ezeknek az óriási lényeknek és az organikusnak tűnő hajóiknak máshogy telik az idő? Csak a hangyányi emberek érzik úgy, mintha valami indokolatlan haladékot kapnának, hogy egy kicsit tovább élhessenek?

 

Marko Kloos sorozata idén eredeti nyelven már a hatodik kötetnél jár, és ki tudja még hány kötetre elegendő sztori van benne, de egyelőre úgy tűnik számomra, hogy alapanyag van még bőven. A megválaszolatlan kérdések, elvarratlan szálak számtalan lehetőséget tartogatnak, csak Andrew Grayson tartson ki addig, amíg mindezek kiderülhetnek… Természetesen a Tengerészek végén is egy nagyon izgalmas döntési helyzet előtt hagyjuk magára hősünket; kíváncsian várom, milyen a kalandokat tartogat Andrew számára a jövő…