Főkép

Canto Bight: a csillogás és a gazdagság világa. Egy hely, ahol egy zsetonból is lehet milliókat csinálni – és ahol milliókból is pillanatok alatt lehet csupán egyetlen zseton. Ahol fényűző kiszolgálásban, mindenre kiterjedő kényeztetésben lehet része annak, aki meg tudja fizetni, és ahol semmibe veszik azt, aki már eljutott a lejtő aljáig. Canto Bight: ahol mindenre lehet fogadni, ahova turisták hadai érkeznek kicsit szórakozni és kiereszteni a gőzt – és ahol legalább ennyien vannak azok, akik másokból akarnak meggazdagodni. Egy város, ahol teljesen természetes mások lefizetése, ahol bármit megtehetsz, ha elég hatalmas vagy, és ahol bármit megtehetnek veled, ha nem vagy elég hatalmas. Ki ne szeretne betekintést nyerni ebbe a szélsőséges világba?

 

Nekünk ugyanis pont ebben lehet részünk négy elbeszélés segítségével: benézni a kulisszák, a halomban álló pénzérmék és az egzotikum mögé, hogy szemügyre vegyük kicsit, milyen is valójában a kiismerhetetlen és veszélyes Canto Bight.

 

Először is Saladin Ahmed megmutatja a várost úgy, mintha egy naiv turista szemével látnánk. Kedpin Shoklop ugyanis tényleg egy naiv turista: az év páracsapda-eladója, aki most jár életében először ennyire csodálatos helyen, és persze rögtön belekeveredik mindenbe, amibe nem kellene... Ráadásul pechjére Anglang Lehet, az utolsó balhéjára készülő orgyilkos is őt szemeli ki, mint ügyeletes balekot. Mira Grant egy rutinos borkereskedőn keresztül mutatja meg, hogy az „elit” mire is képes valójában. Apró halak, akik a nagyobb halak játékszerei, de persze tudjuk, hogy mindig van nagyobb hal – az „Álombor” nem csupán egy félresikerült üzlet története, de kicsit talán ahhoz is közelebb kerülünk, hogy Canto Bighton mit jelent az „egzotikum”.

 

Rae Carson főszereplője már egy helybéli masszőr, aki évekkel korábban keresett menedéket ebben a csillogó városban. Lexo Sodger új életet tudott kezdeni, és bár pontosan látja a pénz mögötti árnyakat, már csak a fogadott lánya miatt is szeret itt lenni. Azonban eljön az a pont, amikor már nem tudja kivonni magát a hatalmasok intrikáiból... és újra az elfeledett múltjához kell nyúlnia. Kal Sonmi a lehető leghatalmasabbal húzott ujjat: magával a szerencsével. John Jackson Miller kisregényében Fortuna annyira szeszélyes, hogy az évek óta rendszeresen, stabil szisztémával játszó Kal alig tudja követni. Amikor ugyanis megismerkedik három furcsa idegennel, mintha csak szélvész kerekedne minden szerencsejáték körül, mintha mindenki rossz passzba kerülne – maga Kal is. Egy éjszakája van, hogy rengeteg pénzt nyerjen vissza: de vajon sikerülni fog a három különös alak társaságában?

 

Négy szerző, négy történet – szeretem az ilyen antológiákat, amikor ugyan van egy halvány összefüggés a sztorik között, de csak pont annyira, hogy meghatározzanak valami apróságot (ezúttal mondjuk a helyszínt), amúgy az írók bátran szabadjára tudják engedni a fantáziájukat. Ráadásul Az utolsó Jedik rövid jelenetén kívül szinte semmit nem tudunk erről a városról, vagyis a négy írónak volt lehetősége a részleteket kitalálni. És ezzel éltek is: gyakorlatilag négy külön részét ismerjük meg Canto Bightnak, egy-egy visszatérő szereplőtől eltekintve csupa új arccal találkozunk, akiket meg tudunk kedvelni vagy éppen utálni.

 

Azt ugyan nem állítanám, hogy annyira eredeti sztorikkal örvendeztettek meg, de nem túl bonyolult kikapcsolódásként remekül működtek. Volt könnyedebb és humorosabb (Kal Sonmi története engem hamar elragadott, nagyon jól szórakoztam a szerencsejátékosok csetlésén-botlásán), kalandosabb és izgalmasabb (a masszőr Lexo és lányának kalandjában a kiszámíthatóságával együtt is volt egy adagnyi feszültség), egyedi hangulatú (az „Álombor” szereplői mintha nem illettek volna egymáshoz, amitől megragadó légkör keletkezett körülöttük) és jópofán esetlen (Kedpin Shoklop és Anglang Lehet nem túl komplex alakok, de ezzel együtt is érdekes volt figyelni a ténykedésüket) is köztük, így valószínűleg mindenkinek kicsit más lesz a kedvence – viszont legalább nem kell félni attól, hogy ha az egyik nem tetszett, akkor a többi sem fog.

 

Ez a novellánál hosszabb, de még a kisregénynél rövidebb terjedelem pont elég volt arra, hogy elmerüljünk az eseményekben és megismerjük a figurákat, de ha ez kevésbé kötne le bennünket, akkor se váljon unalmassá. Nekem ugyan néha mintha túl egyszerűnek tűntek volna a párbeszédek, az események meg túl könnyen kitalálhatóaknak, de ez még pont azon a határon belül maradt, ami nem zavart annyira. Ugyanakkor emiatt nem biztos, hogy mindenkinek ajánlanám ezt az antológiát – szerintem főleg azok fogják élvezettel forgatni, akik érdeklődnek Canto Bight városa iránt, és nem bánják, ha egy történetet háromszáz helyett csak nyolcvan-száz oldalon át követnek. Nekik viszont érdemes kézbe venni ezt a kötetet.

 

Tartalomjegyzék

Saladin Ahmed: Játékszabályok

Mira Grant: Álombor

Rae Carson: Ne szólj szám, nem fáj fejem

John Jackson Miller: Utazás