Főkép

„A mi lélegzetünk ritmusára dagad és apad a tenger egy koromsötét éjszakán, fodrain ringatva a holdfényt. Fehéren habzó tajték vagyunk, nekicsattanunk a szikláknak és szétoszlunk. Mi vagyunk a visszavonuló tenger hosszú, sós sziszegése. Jöttünkre fölugrálnak a kavicsok, átfordulnak a kövek. Mi vagyunk a lebegve burjánzó lilás hínár. Síkosan és fényesen elfekszünk. Húzzuk, húzzuk és lerántjuk a testeket. Végtelen, gyöngéd érintésünktől megpuhul a fa, lekerekednek az élek, s a legerősebb zárak is elrozsdállnak.”

 

1785, London. Egy középosztálybeli kereskedő ajtaján feldúlt hajóskapitány kopog, aki épp elcserélte a kereskedő legjobb hajóját egy, a távol-keleti vizekről származó hableányra. Egy ünnepelt kurtizán, arisztokrata pártfogója halála után visszatérni kényszerül a „társaságba”, hogy önállóan boldoguljon tovább. A legelőkelőbb nyilvánosház tulajdonosa szemet vet – hableányra, kurtizánra, minden élő és élettelen különlegességre, amivel házába csábíthatná a nagyérdeműt. A tömeg árad, hableányt nézni éppúgy, mint kerítőnőt lincselni. S közben életek fordulnak ki a megszokott kerékvágásukból, társadalmi osztályok, hitek, szerelmek kérdőjeleződnek meg, s szakadatlan cseng fülünkben a tenger rejtélyes muzsikája.

 

Imogen Hermes Gowar bemutatkozó regénye épp olyan, mint a középpontjában álló hableány: lehet ócska hamisítvány is, hal- és majomrészekből összetákolt szemfényvesztés (mint a valóban az 1700-as évek végéről származó „hableány”, kit a British Museum gyűjteményében őriznek, és a Távol-Keletről került egy hercegi család tulajdonába); de lehet valódi csoda is, mely megigéz, rontást hoz ránk, lehúz a mélybe. Vagy lehet lehetőség, mely közelebb visz álmaink, vágyaink, önmagunk megismeréséhez. Vagy lehet pusztán egy érdekes kísérlet, amin remekül szórakozunk. Hisz valljuk be: a legtöbben szívesen hisszük, hogy hableányok márpedig léteznek és nem egy összefércelt torzót lesünk tátott szájjal.

 

Persze ez a hableány sem egészen olyan, amilyennek vártuk. A túlcsordulóan romantikus borító alatt egy sokszor kegyetlen regény rejtőzik: az emberi hiszékenység és a misztikum iránti vágy mellett a fő csapásirány az emberi nyomorúság. A Jane Austen regényeiből ismert György-kori Anglia vidéki bája és szolid kisasszonyos trükkjei átadták helyüket a városi Anglia romlottságának és képmutatásának. Férjvadász virágszálak helyett itt csupa letépett virág játssza a főszerepet: azok a fiatal lányok-nők, akik apa, rokonság, férj nélkül kénytelenek boldogulni a nagyváros forgatagában. Akik előtt jószerivel két út áll: vagy cselédnek állnak, vagy a testüket bocsátják áruba. Akik, miként a misztikus hableányok, szabadságuktól fosztva, örökkön a tenger után sóvárogva lesznek játékszerek vagy kergetik őrületbe csodálójukat. A regény igazi főszereplője nem a hableány vagy nem „az” a hableány – a főszereplő a kurtizán, aki tengerre vágyik, szabadságra, függetlenségre, de meg kell békéljen sorsával. Hogy aztán uszonya szegetten beilleszkedik-e az „emberek” világába, vagy elsüllyed saját vágyai örvényén, maradjon a könyv titka.

 

Furcsa, zavarba ejtő, de okos és sokrétű regény ez. Sokat és érdekesen beszél arról a történelemkönyvek lábjegyzeteibe sem férő világról, amire valójában kíváncsiak lennénk, ha eleink életéről beszélünk: hogyan éltek, kit és hogyan szerettek, miről álmodtak és mitől féltek az elmúlt századok lakói. Szabados, vad és zabolátlan – az olvasó a hirtelen jött szerencséjével kezdeni mit sem tudó kereskedővel együtt csodálkozik rá (vérmérséklettől függően több, avagy kevesebb zavarral) a felsőbb körök élvhajhász mulatságaira, ahol a kéjhölgyeket „különlegességük” szerint gyűjtik és ahol egy félvér vagy egy törpe kurtizán épp olyan trófea, mint a kiállított hableány. Alaposan szánkba rágódik a tanulság: ezek a lányok éppúgy tárgyak a birtoklóik és bérbe vevőik szemében, mint a tenger titokzatos lakója.

 

Okos és sokrétű regény, de valahogy a hableányok és kurtizánok sanyarú sorsának párhuzamba állítása és a tényleg remek korfestés közepette épp az emberi tényező vész el: szegény Mr. Hancock, kinek hajója hableányra lett cserélve, fájóan jellegtelen, érdektelen szereplő lett – mintha csak egyfajta fricska lenne a szerzőtől, hogy ezúttal a férfi a „mellékes” kiegészítő a nő és a hableány mellett. Angelica Neal, a kurtizán, kinek sorsa egy véletlen folytán fonódik össze elválaszthatatlanul a hableányéval, már érdekesebb – csak épp roppant bosszantó alak. Ostobasága alapján azon csodálkozunk, hogyhogy eddig még nem bukott el a londoni félvilág kicsinyes harcaiban. Mindazonáltal, a romantikára vágyók fellélegezhetnek: kikerekedik végül minden, és egyetlen bizonyítottan eredeti hableány sem marad szárazon. A többit illetően meg… Hagyjuk meg a történelemnek a maga titkait.