Főkép

A 16. Anilogue Nemzetközi Animációs Fesztiválon vetítették először ezt az animét, mely lényegében arról szól, hogy hogyan fogadja el a négyéves Kun a kishúgát. De ahogy erről mesél, az egészen fantasztikus – és közben nagyon-nagyon emberi.

 

Mamoru Hosodát (ld. még: A fiú és a szörnyeteg) szokás az új Miyazakinak hívni, ami szerintem téves megközelítés. Tény, hogy neki is csodálatos fantáziája van, és szívesen foglalkozik a gyermekkorral és mutat szép tájakat, ám – ez a filmje legalábbis – egészen máshogy költői, mint Miyazaki alkotásai, és különben is megvan a saját hangja, stílusa. Legalábbis a Mirait biztosan nem alkothatta volna meg más, de az is biztos, hogy csak Japánban születhetett meg ez a film. Annyira más, annyira eltérő a nyugati logikától, mentalitástól az, ahogy Hosoda mesél, hogy egy efféle történetet nyugati ember biztosan nem így írna meg. Ugyanakkor nagyon is univerzálisnak érződik, ami a szereplőkkel történik: Kun pont úgy hisztizik, mint bármely négyéves, a szülei is épp úgy hibáznak néha, mint bárki más. Mondom, nagyon is emberi és emberséges film ez.

 

Fantasztikussá az teszi, amit Kun megél. Kimondva nincs, hogy sok minden, ami furcsa házuk apró kertjében történik, az az ő képzeletében játszódik, de nincs is jelentősége, hiszen számára valóságos. S ő ezen élmények hatására érti meg a szüleit, a kishúgát, azt, hogy honnan jött, milyen gyökerei vannak – s végeredményben, hogy ki ő. De amennyire komoly kérdések ezek, annyira játékosan és mókásan ábrázolja Hosoda Kun kalandjait. Ugyanakkor néhol ijesztően vagy félelmetesen is. Ez az egy zavart a filmben, de annak ellenére, hogy magam is megijedtem egy-két jelenetnél, merem ajánlani minden szülőnek, illetve minden olyan gyereknek, akinek van testvére (legyen bár idősebb vagy fiatalabb nála). Mert a Mirai olyan szépen és izgalmasan mesél, hogy fel sem ötlött bennem, hogy ez valahol egy tanmese.