Főkép

Az évszakok változását és az éppen aktuális Womex körüli pezsgést leszámítva, az évek múlását az jelzi számomra a legmegbízhatóbban, amikor valamely általam ismert vagy tisztelt előadónak kijön az új lemeze. Ebből a szempontból a Peter Solo vezette Vaudou Game jól szimbolizálja az elmúlt három évet, hiszen ismét megjelent egy albumuk, illetve ők az elsők, akiknek már a harmadik korongjáról írok.

 

Az Otodi című dalcsokor első ránézésre abban különbözik a korábbiaktól, hogy a felvezető videóban („Anniversaire” – lásd a cikk végén) nem gyerekek gyülekeznek közös muzsikára, hanem a stúdióban, felvétel közben látjuk a tagokat és vendégzenészeket. Nekem azért a tavalyi „La Vie C’est Bon” című dalból forgatott klipnek jobban bejött az alapötlete, a gyerekalteregókból összeálló együttes, a felnőttek tánca egyszerre volt vicces, vidám, felszabadult.

 

A zene egyébként nem sokat változott, nagyjából ugyanazt az Afrikába oltott funkyt kapjuk, mint az előző lemezeken. Azért van változás, hiszen rögtön az első nóta, a „Not Guilty” tényleg olyan, mintha maga James Brown állna a mikrofon mögött. A lüktetés, Roger Damawuzan vendégéneklése, a fúvósok – tényleg sikerült felidézni azt a hangulatot, ami mondjuk a „Sex machine” idején, vagyis a hetvenes évek elején jellemezte a stílust.

 

Természetesen a legnagyobb hiba lenne ez alapján holmi múltidéző társulatnak elkönyvelni őket, hiszen ezen a korongon a saját hangjukon szólalnak meg, modern hangzással és egy csipet vuduval, ami ebben az esetben pozitivizmust, védő mágiát jelent. Zombik helyett az élő természet rezgései idéződnek meg a zenében, aki gondolja, az egyfajta szertartásnak is felfoghatja a Vaudou Game koncertjeit. Sajnos nem tudok franciául, pedig úgy vélem, ez is fontos szerepet tölt be, és ezúttal bőven van mondanivalója Peter Solonak.

 

Egy biztos, az elődökhöz képest az Otodi album sokkal zsigeribb funky muzsikát tartalmaz, olyat, amelyben a ritmusszekció kifejezetten briliáns lett, azt meg eddig is tudtam, hogy Peter Solo hangja és gitárjátéka mennyire meghatározó. Persze a togói környezet nagyon fontos, nem véletlenül a fővárosban (Lomé) került sor a felvételekre, egy Otodi nevű stúdióban, amiben ha jól értettem, még analóg rendszert használnak – egy biztos, a hangzás tényleg remek, minden szépen szól.

 

Kedvenceim közé sorolom a zárótételt (Tassi), mert ebben a megszokottnál lassabb, merengőbb zenét egy komplett női kórus egészíti ki, és a versszakok közötti szünetet gazdag hangszereléssel töltötték meg. Egészen más világot képvisel a „Pas la peine”, a maga afro-diszkójával. A felépítmény jelentősen eltér a többi nótától, viszont az alap (dob-basszus) nagyon sokban megegyezik. A billentyűs hangszerről meg minden alkalommal a hetvenes évek, és Giorgio Moroder jutott az eszembe. A lemez változatosságát jól mutatja, hogy az eddig említetteken kívül van itt még egy kis afrobeat, vagy inkább a highlife – ezt nem tudtam egyértelműen eldönteni a „Lucie” című dal kapcsán.

 

Úgy gondolom, hogy a Vaudou Game harmadik lemeze semmivel sem gyengébb az előzőeknél, miközben változatosabb, zeneileg sokszínűbb lett. Jó lenne ismét megnézni őket élőben, ezzel a programmal.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Tassi, Not guilty, Something is wrong, Anniversaire, Tata fatigue

2018-ban megjelent album (Hot Casa)

Az együttes facebook weboldala: https://www.facebook.com/vaudougame/

 

 

A zenekar tagjai:

Peter Solo – ének, szólógitár

Vicente Fritis – billentyűs hangszerek, háttér vokál

Ghislain Paillard – szaxofon, ütőhangszerek, háttér vokál

Guilhem Parguel – harsona, ütőhangszerek, háttér vokál

Jérémy Garcia – basszusgitár, háttér vokál

Christophe Michel– dob, háttér vokál

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. Not guilty
  2. Anniversaire
  3. Tata fatiguée
  4. La chose
  5. Pas la peine
  6. Lucie
  7. Soleil capricieux
  8. Bassa Bassa
  9. Something is wrong
  10. Grasse Mat
  11. Sens interdit
  12. Roberto
  13. Tassi