Főkép

Téti István első könyvével a neten találkoztam, már nem is tudom, hol, de olyan jó véleményeket láttam a könyvsorozat honlapján, hogy úgy döntöttem, én is elolvasom.

 

Manfréd és Anton testvérek, előbbi hét, utóbbi ötéves. Biztos vagyok benne, hogy sokban hasonlítanak a szerző saját gyerkőceire, de elképzelhetőnek tartom, hogy István saját gyerekkori élményeit is beleszőtte a kalandjaikba. A sorozat első kötete egy nyár élményeit meséli el, és kissé félelmetes módon egy késsel kezdődik. Apa késével, ami ott felejtődött az asztalon, és Manfréd, akinek megígérte apa, hogy ha iskolás lesz, kap egy saját bicskát, nem bírja megállni, hogy a szülői tiltás ellenére hozzányúljon… Az első fejezet konklúziója az lesz hát, hogy a szülőknek mindig szót kell fogadni.

 

Téti István már a könyv elején jelzi, hogy ez nem csak mese, sőt, tanulságok is vannak benne a kalandok és izgalmak mellett. A nevelő szándék elvitathatatlan, ahogy abba is nehéz belekötni, hogy a kés nem gyerek kezébe való. A fiúk a nyáron nemcsak ezt tanulják meg, de azt is, hogy ki kell állni a testvérünkért és önmagunkért; hogy mit jelent a bátorság, és miben különbözik a butaságtól; hogy van, amikor mégis meg kell szegni a szabályokat; hogy a lányok örülnek, ha megdicsérik őket és virágot kapnak; hogy egy kiskutya felelősséggel jár, és így tovább.

 

Ennyiből is látszik, hogy ez egy fiús könyv, mely nem feltétlenül a divatosnak mondható nevelési elveket követi, inkább „régisulisakat”, melyeket nevezhetünk férfiasnak is. A szerző maga is foglalkozik harcművészetekkel, és ez megjelenik az ő szigorúbb, keményebb, ám tartást adó tanulságaiban is.

 

A cselekmény valóságos, nincs helye benne a képzeletnek, a kitalált dolgoknak – de ez egyben az egyik oka is lehet annak, hogy a 6-12 éves korosztálynak tetszik a könyv. A legtöbb, ami Manfréddal és Antonnal megesik, megtörténhet a hozzájuk hasonló fiúkkal is, még ha a legtöbb mai gyerek nem is él olyan jó körülmények között, mint ők, akiknek a kertvárosi kertjükben hatalmas medence van és az apjuk cabrio sportkocsival furikázik. Mégis úgy érzem, különösen a fiú olvasók fognak tudni azonosulni a két kissráccal, és a valóság az, hogy minden fogadjuk-el-a-másik-embert-úgy-ahogy-van típusú nevelés és üzenet ellenére, ami csak ömlik a médiából, a legtöbb gyerek életében legalább egyszer megéli azt, hogy belekötnek, és olyankor bizony jól jön, ha ki tud állni magáért. De azért a kedvenc részem az, amikor Manfréd (az anyukája segítségével) ajándékot készít az öccsének.

 

A Szabó Celestin kissé képregényes, színes és látványos illusztrációival díszített könyvet minőségi, fényes műnyomó papírra nyomtatták, ez részben magyarázza az átlaghoz képest magas árat. Sajnálom, hogy a tördelésben maradtak fattyú- ill. árvasorok, az viszont jó, hogy Téti István tud úgy fogalmazni, hogy azt az említett korosztály tagjai is értsék. Fontos dolgokról van szó, és hiába lenne szép a könyv, ha nem adná át az üzenetet.