Burgess a színpadon: Egy tenyér ha csattan (színházi előadás)

Ez a végkövetkeztetéseiben egyértelműen elismerő kritika nagyon elfogult iromány is lehetne. Szerzője ugyanis pályatársai többségénél szorosabb és régebbi keletű barátságot ápol az ismertetendő előadás, az Egy tenyér ha csattan című, a Mozsár Műhely színpadán látott adaptáció alapjául szolgáló regény írójának, Anthony Burgessnek sokszínű munkásságával. A kritikusnak azt is be kell vallania, hogy egy előadást követő pódiumbeszélgetés során a kamaradarab rendezőjének és színészeinek művészi és emberi kvalitásaira közelebbről láthatott rá, mint ami a hűvös távolságtartást segíthetné. Még szerencse, hogy volt, ami már jó előre ellensúlyozza mindezt, megkönnyítve az elvárható tárgyilagosság egyfajta minimumának megőrzését.

 

Az előjelek ugyanis nem igazán voltak kedvezőek. Anthony Burgess harmincegynéhány regénye közül a színpadra átírt, 1961-es One Hand Clapping nem tartozik se a tudós kritikusok, se az „egyszerű” olvasók kedvencei közé. Nem véletlen, hogy Burgess az imponáló nyelvi leleménnyel és jövőbelátással megírt disztópiának, a Gépnarancsnak, a lépten-nyomon görcsös nevetést provokáló Beteg a doktor című nagyvárosi pikareszknek vagy éppen a történetfilozófiai mélységekig hatoló világregénynek, a Földi hatalmaknak köszönheti kikezdhetetlen kultikus és kanonikus státuszát. A megtévesztően pofozkodást sejtető Egy tenyér ha csattan cím önmagában is értetlenséget kelthet – a kamaradarab egyik szereplőjének helytálló, utólagos megállapítása szerint az „Egy tenyér ha tapsol” sokkal találóbb címfordítás lett volna.

 

Az értő és beleérző befogadás ennél nagyobb akadálya a félmúlt szürkezónájában játszódó cselekmény nem igazán szívderítő színhelye és a tragikomikus társadalomszatíra legfőbb célpontjainak látszólagos időszerűtlensége. Az észak-angol iparváros tipikus tanácsi lakásában emésztését gyorsfagyasztott mirelitkészítményekkel terhelő, szellemét szenzációhajhász bulvárlapokkal és bugyuta televíziós vetélkedőkkel tompító, nagyon brit és nagyon vidéki házaspár viselt dolgai alapjáraton aligha lennének túl izgalmasak. Meglehet, ezen az sem változtatna sokat, ha Janet és Howard Shirley, a regény és az abból készült színpadi átirat antihősei nem fekete-fehér tévékészüléküket bámulva tömnék magukba a babkonzerves pirítóst, hanem házhoz szállított pizzát majszolva nyomkodnák színes-szagos okostelefonjaikat.

 

Ami a főszereplő házaspár világkörüli útja során is klausztrofóbiásan provinciális világát mégiscsak érdekessé, a két fiatal kilátástalannak megélt létezését átélhetővé teszi, az a darab sokrétű irodalmi előzményekből táplálkozó, közhelymentes gondolatisága, a megjelenített konfliktusok életszerűsége és a jó érzékkel adagolt burgessi jellem- és helyzetkomikum angolosan morbid humora. Talán nem spoiler annyit elárulni a groteszk krimibe hajló történetről, hogy az Asperger-gyanús férj fényképezőgép-agyának köszönhetően a párocska hatalmas vagyonhoz jut, ami aztán a népmesékből ismerős fordulattal áldásból átokba fordul. Ez az önmagában sem érdektelen sztori a huszadik század kisemberének a korszak modern költészetéből, egzisztencialista regényeiből és abszurd drámáiból jól ismert elidegenedettségét, létének céltalanságát ma is meghökkentő eredetiséggel képes megeleveníteni.

 

Miközben keserűen nevetünk a jobb sorsra érdemes fiatal házaspár szánni való szerencsétlenkedésén, a populáris kultúra és a „magas” irodalom kétféle talmiságán, elgondolkodhatunk Goethe vagy a mi Madáchunk zengzetes sorainak érvényességéről is. Vajon az a bizonyos Örök Asszonyi még mindig vonz-e minket, férfiakat, odafent, kérdezhetjük a végkifejletet követve, és abban sem lehetünk biztosak, hogy a darabbeli Howard-Ádámot bármitől is visszatartaná, ha Janet-Évája anyának érezné, ó, magát.

És mindehhez jön a minimalista színpadkép szellemes funkcionalitása, a regény szellemiségéhez hű átirat magával ragadó dinamikája, a rendezői értelmezés empatikus intelligenciája és – mindenekfelett – a színészi játék rokonszenvesen önironikus virtuozitása. A monomániás férjet alakító Ódor Kristóf pontosan tudja, mennyit kell adagolnia a Sztanyiszlavszkij-iskola lélektani realizmusából, hogy „sose nyomja fullba’ a kretént”; Mohai Tamás a tévés vetélkedő-mestert, a dörzsölt újságírót és az önjelölt költőzsenit ugyanolyan meggyőző erővel jeleníti meg, mint a futam előtt prüszkölő versenylovat vagy a lassan kihunyó tévéképernyőt (!); a „bugyuta” feleséget játszó Szabó Erika pedig … egyszerűen zseniális. Janet együgyűnek látszó figuráját, ha kell, kinevetjük, ha kell, sírunk vagy rettegünk vele, de ha kell, csodáljuk kiapadhatatlan életerejét és tudatlanságát meghazudtoló éleslátását.

 

A minden elemében emlékezetes előadás létrejöttéhez e három (a rendezővel, Erdeős Annával együtt négy) szikrázóan tehetséges fiatal színházi ember imponáló felkészültsége mellett persze szükség volt a huszadik századi brit regényirodalom talán legjelentősebb képviselőjére is. Anthony Burgess-t mégsem csak a Gépnarancsért lehet szeretni.

 

Fotó: Kállai-Tóth Anett