Főkép

Egy idő és néhány csalódás után alaposan megtanulja az ember, hogy a könyvborítókon elhelyezett ajánlásokat (is) fenntartásokkal kell kezelni, nem számít, hogy azok milyen impozáns nevektől származnak. Ed McDonald regényének magyar kiadásán olyan szerzők sorakoznak egymás alatt, hogy aki követi az elmúlt néhány év fantasy megjelenéseit, az mindenképpen bele fog botlani valakibe, akinek hisz. Vagy szeretne hinni. Ember legyen a talpán, aki nem kezd azonnal vadul reménykedni benne, hogy talán ez a könyv végre kiemelkedik a tömegből, megtörve ezzel az újdonságok középszerűségének monotonitását.

 

Ezúttal a blurbök nem hazudnak. A dicséretekből kirajzolódó összkép persze egy kicsit túlzó lehet, de alapvetően értem, miért lett sokaknak nagyon szimpatikus ez a regény. Nekem is az. És az Éjszárny utolsó lapjai után megfogalmazódott két legerősebb gondolatomat vissza is olvastam a hátsó borítón. Brian Staveley az egyik, akivel mélyen egyetértek: valóban nagyon erős regény ez egy elsőkönyves szerzőtől. A jó ütemű, nem didaktikus, nem szájbarágós, hanem elsimított, szerves információadagolás sok olyan szerzőnek sem jön csuklóból az első művénél, aki egyébként idővel kiforrott és ügyes lett az ilyesmiben.

 

Az Éjszárny világa (egyelőre) nem nagy, időben mozgunk sokat, de számos tudnivalóra van szükségünk: a Kárhozat keletkezése és milyensége, a különböző kisebb-nagyobb rendű mágikus lények és tevékenységük, az emberek számára is használható mágia, a politikai viszonyok, Ryhalt Galharrow főszereplő személyrajzához szükséges múltbeli események. Ismerünk szerzőket, akik, ha valóban csak ennyit kell leírniuk, és úristen, még egy történetet is kell gurítaniuk maguk előtt, azt hatszáz oldal alatt nem képesek megoldani. Ed McDonald nem ilyen, és én ezért nem lehetek elég hálás 2018-ban, abban az évben, amikor végleg elegem lett a túlírt regényekből – ő 350 oldalon írt meg egy dinamikus, tök jól megismerhető történetet, aminek flowja van, meg értelme.

 

A másik személy, akinek a mondanivalóját leginkább osztom, az Django Wexler, aki szerint McDonald világa egyszerre különös és ismerős. Ha alaposan végiggondolom, nem találtam olyasmit benne, amit ne kaptam volna már meg egy-egy másik könyvtől, de ezeket a formulákat valahogy mégis valami szórakoztatóval, nem unalmassal tölti meg. Annyi egyediség meg – vagy ha az talán nem is, de megjegyezhetőség és szerethetőség mindenképpen – van benne, hogy ne lehessen rá legyinteni, mondván, hogy Brian McClellan vagy Robert Jackson Bennett után ezt már nem is érdemes kézbe venni. De, érdemes kézbe venni.

 

Stílusteremtést vagy zsánerreformot ne várjunk tőle, ezt aláírom, de isteni szerencse, hogy ezek közül egyik sem volt a célja. Tetszik a fülön lévő rövid életrajzban, hogy a szerző nagy fantasy geeknek tartja magát, mert ezzel máris értelmet nyer számomra az egész könyv. Valószínűleg fogott mindent, amit szeret és amiről szívesen olvas, és abszolút koherens formában összetűzögette őket, és útközben véletlenül kiderült, hogy még írni is képes, mármint a szó technikai értelmében véve.

 

Mindezek miatt azt kell mondanom, hogy nem hittem volna, de az év egyik legnagyobb és legkellemesebb meglepetése az Éjszárny. A tapasztaltabb fantasyolvasók szerint kapásból tudják, hogy ez a fajta sztori be szokott-e nekik jönni, vagy sem, én referenciapontnak Brian McClellant mondanám, és aki úgy dönt, hogy tesz vele egy próbát, szerintem megtalálja majd a számításait. Ezt a fajta fantasyt egy könnyen fogyasztható és emészthető, de olvasmányos és sok mindenre alkalmas irányzatnak találom, és kívánom McDonaldnak, hogy minél nagyobb névvé váljon benne.