Főkép

Úgy helyes, ha két beismerő vallomással kezdem: nem én vagyok a képregény célközönsége (kisebbik baj), de az alapjául szolgáló könyvsorozatot sem olvastam (nagyobbik probléma). Mindezek után nagyon valószínű, hogy az írásom nem lesz alkalmas a zsenge ifjúság nagy tömegeinek mozgósítására – még szerencse, hogy ez egyáltalán nem szerepel a céljaim között.

 

Mivel nem ismerem az eredeti trilógiát, nem áll módomban annak eldöntése, hogy az Alfabéta-díjas szerzőpáros mennyire részletesen követi az eredeti eseményeket, és mit kellett feláldozniuk a terjedelem kordában tartása érdekében. Abban teljesen biztos vagyok, hogy teljesen más szellemben vágtak bele a feladatba, mint ahogy Cs. Horváth Tibor csinálta a hatvanas években. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy sokkal kevesebb a szöveg, a Prológust leszámítva szinte sehol nincs narráció, és vagy a párbeszédek, vagy maguk a képek viszik előbbre a cselekményt – pontosan ezt várom el minden képregénytől, szóval ezt határozottan pozitívumként értékelem. Aki kíváncsi ennek gyakorlati megvalósítására, az nézze meg az LX. oldalt, ahol egyetlen dialóguson kívül csak képeket talál, valamint pár hangutánzó feliratot (hupp, tik, tak, dong, serc, serc).

 

A Kittenberger albummal Brazil (alias Tebeli Szabolcs) az esetleges kétkedőknek – vannak ilyenek egyáltalán? – bebizonyította, hogy nem okoz nehézséget számára egy ekkora terjedelmű történet megrajzolása, így most csak arra voltam kíváncsi, mire megy egy gyermek-ifjúsági sztorival. Ismét csak dicsérő jelzőket mondhatok, mert szerintem ezt is sikerült remekül megoldania. Az A4-esnél valamivel nagyobb méret miatt elég hely van a szereplők jól beazonosítható ábrázolására, és funkciótól függően váltakoznak a részletekben gazdag vagy teljesen üresen hagyott hátterek.

 

A háttér és a táj azért fontos szerintem, mert amennyire kivettem a könyvekkel kapcsolatos véleményekből, a történet igazából a Balatonról és környezetéről, no meg egy régi legendáról szól, így valóban lényeges a táj ábrázolása. Ebből a szempontból figyelve Szurdokvár vagy a Sajkodi öböl paneljét, tényleg kedvet kap az ember, hogy saját szemével nézzen körül a helyszínen. Azt meg már mondanom sem kell, hogy az oldalak kialakítása és a kockák elhelyezése mennyire változatos. Főként, ha valaki egy Asterix vagy Lucky Luke album után veszi kézbe az első Helka-kötetet. Engem nem zavart a színezés, szerintem a fiatalabb korosztály a tündérmeséhez illőnek tartja a helyenként zöldre váltó bőrszíneket, Helkának a normálisnál talán kicsit nagyobb szemét (mangához képest ez egyébként is kicsinek számít). A magyar Gandalf (ahogy egy másik kritikában titulálták), vagyis Kamor ábrázolásával sincs bajom, egyébként inkább garabonciásnak vagy táltosnak tűnik ebben a környezetben, mintsem Középfölde őrzőjének.

 

Mit kívánhatnék ennyi pozitívum után? Elsősorban lehetőséget a folytatásra, vagyis remélem kellő számú Helka-rajongó érzi úgy, neki ebben a verzióban is szüksége van a Somogyi György által átdolgozott történetre, sok-sok részen át. Hiszen most még csak az első két fejezet végéig jutottunk el, és én nemcsak arra vagyok kíváncsi, miként alakul tovább a történet, hanem arra is, hogy valósítják meg képregényes nyelvre lefordítva a két főszereplő jellemfejlődését. Mert Helka jelenleg egy gondtalan gyereknek tűnik, aki nem igazán foglalkozik tettei következményével, ezért ebben az állapotban biztosan nem küldeném harcba a gonoszdik ellen, akik mér letették névjegyüket, és nem lehet félvállról venni őket.

 

Zárszóként még csak annyit, remélem a folytatásokban is megtartják a humort, ami oldja az egyébként eddig baljós irányba haladó történet komorságát.