Főkép

Figyelembe véve az illendőség szabályait, kezdjük egy rövid bemutatással. Nagyjából tizenöt évvel ezelőtt három brazil muzsikus (Marisa Monte, Arnaldo Antunes és Carlinhos Brown), akik szólóban már szép sikereket értek el, összeálltak és készítettek egy nagylemezt, amely kritikusoknak és vásárlóknak egyaránt tetszett (kétmillió talált gazdára belőle). Aztán mindenki ment tovább a maga útján, és nem gondoltak a folytatásra. Majd 2013-ban politikai célból közösen rögzítettek egy kislemezt (Joga Arroz). 2016-ban ismét találkoztak, stúdióba mentek, élvezték a zenélést, írtak vagy húsz új számot – ezek közül tíz darabot jónak, kiadásra érdemesnek találtak, és láss csodát, az örömzenélés kézzelfogható bizonyítéka tavaly augusztusban a boltokba került.

 

Az általam olvasott kritikák egy részében azt írták, hogy gyakorlatilag nem fejlődtek semmit, zeneileg ugyanott folytatták, ahol 2003-ban abbahagyták. Ezzel az állítással nem vitatkozom, mert nem hallottam még az előző albumot, de ha tényleg nincs eltérés a kettő között, akkor megértem, miért lett népszerű. Gyakorlatilag olyan, mintha egy portugál nyelvű, brazil melódiákra és ritmusképletekre épülő poplemez szólna a lejátszómban. Selymes, lágy, édes, fülbemászó, amiben a gitár és az ének olyan szinten talál egymásra, amilyenhez régen volt szerencsém. A trió úgy ír slágereket, hogy azokkal kapcsolatban egy pillanatig sem merül fel bennem a mesterkéltség, vagy a gagyiság fogalma. Lelki szemeim előtt olyan kép formálódik, mint amikor a nap lenyugszik egy őserdőtől övezett folyóparton, én meg családi vagy baráti körben ülök és beszélgetünk. Meghittség, otthonosság, nyugalom – barátom szavaival élve nagyon finom muzsika került fel a Tribalistas című korongra. Érződik rajta a hármójuk között meglévő harmónia, a közös zenélés öröme, a játékosság, az elegáns megoldások iránti vonzalom.

 

Rögtön az első szám magasra teszi a lécet: a „Diáspora” a világ menekültjeire emlékeztet, szomorúan, mégis, a zenében érzem az optimizmust, ahogy a ritmusszekció kitartóan halad előre, miként a menekültek sem tudnak megállni, mindig menniük kell tovább. Marisa Monte éneke itt madárként szárnyal – ezt biztosan a rádiók kedvence lett, igazi slágernóta. Legalább ennyire emlékezetes az utolsó tétel (Os Peixinhos), amiben a tengerek és a tengeri élővilág miatt aggódnak. Ehhez a szomorkás gondolathoz jól illeszkedik a fiatal fado énekesnő, Carminho hangja, stílusa. A hozzá tartozó zene egyszerre meditatív és változatos, a bálnák énekétől kezdve a felszínre érő buborék kipukkanásáig mindenféle hang/effekt díszíti az egyébként egyszerű dallamot. Harmadik kedvencként a „Baião do Mundo” című szerzeményt nevezem meg, mert ebben érzem legerősebbnek a ritmusszekciót, és tetszik, ahogyan a lágyan hömpölygő éneket összehozzák a lüktető zenei alappal.

 

Az önmagukról elnevezett második album kellemes meglepetést okozott, és úgy sejtem, időről-időre előveszem majd, ha latin muzsikára vágyom.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Diáspora, Aliança, Baião do Mundo, Os Peixinhos

2017-ben megjelent album (Phonomotor / Universal Music)

A trió facebook oldala: https://www.facebook.com/marisamonteoficial

 

 

A zenekar tagjai:

Arnaldo Antunes – ének

Marisa Monte – ének, akusztikus gitár

Carlinhos Brown – ütőhangszerek, ének

 

Közreműködők:

Dadi Carvalho – basszusgitár, gitár, billentyűs hangszerek

Cézar Mendes – akusztikus gitár

Carminho – ének

Pedro Baby

Pretinho da Serrinha

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Diáspora

2. Um Só

3. Fora de Memória

4. Aliança

5. Trabalivre

6. Baião do Mundo

7. Ânima

8. Feliz e Saudável

9. Lutar e Vencer

10. Os Peixinhos