Főkép

Miközben vasárnap este az idő múlására vártam a Fesztivál Színház előterében, két dolog jutott az eszembe. Elsőként az, hogy mennyire szokatlan számomra a MüPás közönség viselkedése. Sokkal lassabban gyülekeznek, mint ahogyan azt más koncerthelyszíneken megszoktam. Mintha külön jutalom járna azoknak, akik csak a második-harmadik figyelmeztetés után foglalják el a helyüket. Kezdés előtt tizenöt perccel talán ha húsz-harminc embert láttam magam körül. Aztán megint megtörtént a csoda, mire az első fellépők besétáltak a színpadra, vizuális becslésem szerint elértük a 90 százalékos telítettséget a nézőtéren. Ezek szerint nem csak engem érdekel a MüPa új, Dupla W névre elkeresztelt sorozata. Ennek az a lényege, hogy „egy külföldi és egy magyar produkció alkot párost, szellemiségük rokon jegyei alapján. Elsőként a népzene és a pszichedelikus rock kapcsolata kelt figyelmet Gaye Su Akyol és a Meszecsinka koncertjén.”

 

Miközben elfoglaltam a helyemet (ezúttal nagyon jó helyre szólt a sajtójegyem, hatodik sor közepe, közel a fellépőkhöz), azon az ellentmondáson töprengtem, ami a világzenei koncertek vitalitása, táncra, érzelmek megnyilvánulására késztető zenéje, illetve a patinás intézmény házirendje, vagyis tessék ülve maradni az előadás közben szabály között feszül. Értem én, hogy klasszikus muzsikánál, színházi előadásnál és még egy halom eseménynél ez valóban fontos, a nézők érdekét szolgáló előírás, de a világzene szerintem teljesen más kategóriát képvisel. Ülve nehéz önfeledten szórakozni, együtt lélegezni, mozogni a zenével. Nem tudom, milyen helyek vannak a MüPában, de szuper lenne, ha találnának egy olyan termet, garázst, akármit, ahol kialakítható egy öt-hat méteres székmentes sáv a színpad előtt, a táncra vágyók örömére. Persze nem vagyok telhetetlen, már annak is örülök, hogy az év utolsó két hónapjában négy-öt világzenei koncert szerepel a MüPás programnaptárban.

 

Mire eljutottam idáig, elkezdődött a koncert. Az első fellépőt pár alkalommal már láttam élőben, így ezúttal főként a következőkre voltam kíváncsi:

a) lesznek halállal foglalkozó dalok a programban?

b) ebben a környezetben (lásd második gondolatmenet) mennyire működik az a fajta mágia, ami egyébként jellemző a Meszecsinkára.

 

Azt ugye senki nem vitatja, hogy különleges zenéről van szó, melynek véleményem szerint a minimalizmusban fogant az alapja. A hangsúly az egyszerűségen, az ismétléseken van, és az előtérbe helyezett Oláh Annamari személyén, aki mágnesként vonzza magához a férfiszemeket, de ennél fontosabb a nagyon erős színpadi kisugárzása, mozgása – és persze énekesnőnek sem utolsó. Ez így együtt megvalósítja azt, amit szerintem célként kitűztek a zenészek, hogy a hallgató egyfajta révületbe kerüljön. Egy biztos, rám hatott a színpadi produkció, nagyjából félidőben az jutott az eszembe, hogy ha lecserélem a Fesztivál Színházat, és Annamari sámánisztikus énekéhez egy jurtát képzelek, akkor ugyanezt a varázslatot élném át. Az meg ettől kezdve lényegtelen, hogy a szöveg a világ titkait fedi fel, vagy csak hétköznapi dolgokról szól.

 

Az általam eddig látott Meszecsinka koncertek közül ez volt a legjobb. Profi hangzás, a zenéhez illő világítás, külön erre az alkalomra kitalált és megvalósított videó kivetítés, illatfelhő(!) – vagyis a tálalásra nem lehetett panasz. Miként a tartalomra sem. A négy muzsikus eljátszott pár számot a korábbi lemezekről, hallottunk néhányat a hamarosan megjelenő új albumról – ami zeneileg nagyon változatosnak ígérkezik, és a két dobossal előadott szerzemény a műsor csúcspontjának bizonyult –, és ismét kiderült mennyire egyedi, minőségi az, amit csinálnak. Nem véletlenül kapták meg idén Fonogram-díjat. Ja és a halál is szóba került.

 

 

Rövid átszerelési szünet után kezdődött a török Gaye Su Akyol koncertje. Amire sokkal felkészültebben érkeztem, mint a tavalyi Szigetes megmozdulásra, mert pár nappal korábban megkaptam az új, 2018-as lemezt, és gyakorlatilag egész délután azt hallgattam. Így nagyjából képbe kerültem azt illetően, hogy hol tartanak, mit csinálnak jelenleg. A stúdiós felvételekhez képest élőben sokkal keményebb, sokkal rockosabb zenét játszottak – ez alól csak az ének volt kivétel. Egyébként azt kell mondjam, vasárnap este sokkal jobbak voltak, mint az elmúlt nyáron, bár lehetséges, hogy csak én hangolódtam rá jobban erre a muzsikára. Ami továbbra is úgy néz ki, hogy rockos alap (helyenként punkos felhangokkal), török dallamokkal, elektronikával kiegészítve, amit érdekesen ellenpontoz a zenéhez képest lassabb ének. Egyedül azt sajnáltam, hogy a vendégmuzsikusok nem lehettek jelen, mert a lemezen érdemben gazdagították a számokat (például Oğuz Can Bilgin trombitája).

 

Cserébe viszont a zenészeknek bőven jutott hely az improvizálásra, valamint kiélhették pszichedelia iránti hajlamukat. Az énekesnő hangja még mindig különleges: mély, lágy, energikus, egyszerűen imádom, lemezen, élőben egyaránt fantasztikus. A koncertet főként az utolsó két album anyagából állították össze, de játszottak jóval régebbi nótákat is, szóval egyfajta best of programot kaptunk. A számok közötti szünetekben Gaye Su Akyol folyamatosan kommunikált velünk (peace, love, rock’n’roll), szemlátomást ő is élvezte az estét. Az utolsó dal abszolút csúcspont lett, más környezetben mindenki ott ugrált és csápolt volna a színpad előtt – így csak ülve tapsoltunk és ünnepeltünk. Remek este volt, soha rosszabbat.

 

Kíváncsian várom, kik lépnek fel a sorozat következő darabjában.