Főkép

Ez a régóta várt dupla album a velencei Gran Teatro La Fenice-ből tárja fel Keith Jarrett kreativitását, 2006 júliusából. A helyszín, mint Olaszország egyik leghíresebb zenei teátruma, természetszerűen helyezi párhuzamba ezt az új korongot az 1995-ös La Scala koncerttel, azonban valójában Jarrett két egészen eltérő alkotói periódusáról van szó. A kilencvenes évek még a nagyívű improvizációk jegyében teltek, majd a ’98-ban a triójával visszatérő művész koncepciót vált a szólózongora koncertjein, amelyet először a 2002-ben Tokióban rögzített és 2006-ban kiadott Radiance dupla albumon csodálhattunk meg felvételen. Az új szólókorszak ugyanis apró, önálló egységek improvizációinak füzéreiből áll össze, ami a Carnegie Hall koncerten válik egy jól felismerhető, kiforrott struktúrává. A velencei koncert mintha ezt variálná némileg, és a pontos kronológia sorrendtől eltekintve mintegy előképeként is hallgatható az utóbbi híres koncertnek, egy átmeneti munkafolyamnak Tokió és New York között.

 

Éppen ettől annyira különleges ez a kiadvány, hiszen a nyitány közel húszperces improvizációja még amolyan visszatekintésnek is hathatott élőben, hiszen a közönség akkor még nem tudhatta, hogy mekkora ívekben fog majd gondolkozni ezen az estén a mester. Az improvizáció építményének alakja még csak éppen születőben volt, félúton az inkább absztrakt jegyekkel telitűzdelt keleti és a dallamorientált nyugati koncert között, Európa szívében.

 

Az albumszerkesztés alapján Jarrett levegőt sem hagyta venni közönségét mielőtt belekezdett a második, őrületes sebességű játékába, amit talán éppen a szünet kedvéért viszonylag gyorsan le is kerekít. Miniatűrjeit kapjuk ebben a két improvizációban a kilencvenes években bejátszott nagy tereinek. A közönség mintha el is bizonytalanodna, hogy szabad-e tapsolni, de kezdeti bátortalanságuk az este során egyre nagyobb erőre kap majd és felismerik a pillanat értékét. Jarrett egy tonalitásra épülő, a blues irányába hajlongó játékkal folytatja az ismétlődés örömeinek nagymestereként az előadást, mielőtt elmerülne lírai énjének mélységeiben, hogy egy poliritmizált absztrakttal zárja az első korongot.

 

A kirajzolódó, variálódó alakzatot jelzi az is, hogy a második korongon a VI-os és VII-es improvizációk között Jarrett beilleszt egy opera részletet Gilbert és Sullivan Mikádójából. A ráadások is eltérőek az eddig ismertektől: a „My Wild Irish Rose” csak a borongós, mégis a saját mikrokozmoszába szippantó The Melody At Night With You „home-studio”-ban felvett albumon volt korábban hallható, az időtlen „Stella By Starlight” pedig ugyan már számtalanszor, de trióban. Az igazi csemegét pedig ismét Jarrett ún. európai kvartettjének egy szerzeménye, a „Blossom” jelenti, amelyet eredetileg 1974-ben rögzített a Belonging albumon Jan Garbarek, Palle Danielsson és Jon Christensen társaságában.

 

Hogy mitől vált éppen most aktuálissá ez a koncertfelvétel? Jarrett idén mindössze két szólókoncertet készült adni, egyet márciusban a Carnegie Hallban, egyet pedig szeptemberben a velencei La Fenice-ben, a 62nd International Festival of Contemporary Music of the Biennale di Venezia keretében (ahol az Arany Oroszlán életműdíjjal kívánták jutalmazni a művészt, első jazz muzsikusként olyan hírességek között, mint például Luciano Berio, Pierre Boulez, Kurtág György, Helmut Lachenmann, Sofia Gubaidulina vagy éppen Steve Reich). Sajnos kiújuló betegsége miatt mindkét fellépését le kellett mondania, de ez a tervezetlen kiadvány talán picit kárpótolja a szervezőket, és nem utolsósorban egy még szélesebb közönségnek okoz óriási örömöt.

 

Előadó:

Keith Jarrett – zongora

 

Elhangzó szerzemények:

CD1)

1) Part I

2) Part II

3) Part III

4) Part IV

5) Part V

 

CD2)

1) Part VI

2) The Sun Whose Rays

3) Part VII

4) Part VIII

5) My Wild Irish Rose

6) Stella By Starlight

7) Blossom