X – A rendszerből törölve (film)

Lopás, sikkasztás, zsarolás, testi sértés, emberrablás, gyilkosság. Budapest egy kétmilliós nagyváros, és bármennyire is igyekszünk nem tudomást venni róla, a bűn más városokhoz hasonlóan itt is hétköznapi dolog. A rendőrségnek itt is ugyanazokkal a bűnügyekkel kell szembenéznie, mint a világon bárhol másutt; ez a város is tele van megoldásra váró bűnügyekkel.

Éva (Balsai Mónika) remek rendőr, szakértelme és intelligenciája legendás. De férje halála óta súlyos pánikbetegséggel küzd, ami tinédzser lánya nevelésében és a munkájában is hátráltatja. Nem megy ki helyszínelni, az alagsori irodájában vizsgálja az esetekről készült fotókat. Amikor előáll azzal, hogy néhány öngyilkosságként elkönyvelt ügy valójában nagyon jól álcázott gyilkosság, senki nem hisz neki. Csupán a vidékről frissen kinevezett nyomozó (Schmied Zoltán) figyelmét kelti fel Éva beszámolója. Amikor pedig kiderül, hogy a nőnek igaza van, egy másik, sokkal nyomasztóbb kérdés is kerül elő: mi van, ha ezek a gyilkosságok összefüggenek?

Az X – A rendszerből törölve az utóbbi években erőre kapó magyar thrillerek sorát gazdagítja, attól az Ujj Mészáros Károlytól, aki korábban a bohókás Liza, a rókatündért készítette. Bár stílusában, műfajában és témájában gyökeresen eltér egymástól a kettő, az erős atmoszférateremtés, a karakteres látványvilág és a jó zeneválasztás tekintetében mégis rokonok. Az X legalább annyira tűnhet nem eviláginak, mint a mesés Csudapest, én mégsem szakítanám el a mi valóságunktól ezt a nyüzsgő, konfliktusokkal és erőszakkal terhelt, sötét, komor Budapestet, ugyanis maga a film is ezer szállal kötődik hozzánk.

Nem szeretnék sokat elárulni ezzel kapcsolatban – legyen elég annyi, hogy már a kezdő képsorokból sejteni lehet, hogy itt nem egyszerűen egy sorozatgyilkos megtalálásáról lesz szó, hanem valami sokrétűbb, messzebb vezető ügyről. Nagyon meglepődtem, ahogy a történet előrehaladtával egyre mélyebbre jutottunk a szövevényes rejtélyben, és egyre nyilvánvalóbb lett az áthallás a kortárs magyar valóságra. Lehet, hogy itt-ott talán túl erőltetettnek tűnhet ilyen téren, engem mégis meg tudott győzni – szerintem mindent összevetve nagyon koherensen építették fel ezt a réteget.

Ami azért is örvendetes, mert más részei is remekül működnek. Talán nem túlzás, ha azt mondom, a 2008-as A nyomozó óta az X az egyik legjobb magyar thriller. A lerobbant Budapest tökéletes helyszín egy sötét bűnügyi filmnek, amit az operatőri munka csak még szuggesztívebbé tesz. Végig a főhőssel maradunk: Éva rohamai, félelme, szorongása olyan közeli, hogy a néző sem tud szabadulni tőle. A félelem lesz az atmoszféra fő eleme, de nem úgy, mint egy horrorban. A félelem itt egzisztenciális: a rendőrnyomozó Éva, gyilkossági ügyek felgöngyölítője, fél szembenézni a halállal, azzal, hogy akik meghalnak, azok nem arctalan áldozatok, hanem lehetnek akár a szeretteink vagy mi magunk is. És ezt nem csak üres szavakkal éri el a film: brutalitásért nem kell a szomszédba mennie. Elég csak Kulka János szerepére gondolni – maradjunk annyiban, hogy az egymondatos szerep egy arccsapás erejével fog hatni az arra érzékenyekre.

És ez a brutalitás valahogy jól is áll a magyar miliőnek, a magyar színészeknek. Sőt, az X nagy erénye, hogy úgy tud ízig-vérig thriller lenni (ami játszódhatna akár amerikai környezetben is, néhány momentumot és áthallást leszámítva), hogy közben nem érezni idegennek a magyar közegben. Bevallom, az első pár percben még szoknom kellett a szereplőket, valahogy kicsit sutának tűntek a párbeszédek, de ezen hamar túllendültem én is és a film is, mert amikor beindultak az események, mindenki igyekezett kihozni magából a maximumot.

Balsai Mónikának nem volt könnyű dolga: egy ennyire súlyos szerepet hálás és hálátlan feladat is eljátszani. Hol az eszköztelenséggel kellett operálnia, hol az intenzív félelmet és szorongást kellett hihetően megjelenítenie. Bármennyire is furcsa volt elsőre a cuki Liza után egy ilyen szerepben látni, maximálisan hozza a figurát, a hűvös intelligenciájával, a kényszerességével, a rigolyáival és a mélyben megbúvó érzelmeivel. Mellette nem is nagyon van tér más karakternek, amit mondjuk nem is hiányoltam. Schmied Zoltán meggyőző, Bede-Fazekas Szabolcs mostantól az egyik kedvenc mellékszereplőm, Molnár Áron pedig a titokzatos anarchistaként van annyira karizmatikus, mint bármelyik tengerentúli mű hasonló szereplője. Mindenki hozza a figuráját, jól belepasszol a nagy egészbe, mindegyik színész a helyén van.

Amikor pedig elérünk a fináléhoz, és lassan helyükre kerülnek a kirakós darabkái, akkor dob a film igazán nagyot, mert képes a karaktereken keresztül valóban hihetővé tenni az egész rejtélyt. Egy pillanatig sem ugrik be a „kicsit sárga, kicsit savanyú” gondolata: annyira jól felépített az egész film a látványvilágával, szereplőivel, történetével, hogy nem kezdünk el kételkedni, vajon ez tényleg megtörténhet-e Magyarországon – ahogy azon sem kezdünk el kételkedni, hogy A tetovált lány megtörténhet Svédországban vagy A hetedik az Államokban.

Ujj Mészáros Károly jól elsajátította a thrillerek szabályait, és azokat egyedi módon tudta tálalni, amiért bőven jár neki az elismerés. A rutinos néző persze megjegyezheti, hogy még bőven lehetett volna kísérletezni, nemcsak felhasználni, de kiforgatni is lehetett volna ezeket a szabályokat, de filmnézés közben egyáltalán nem erre gondolunk. Hanem arra, hogy végre egy nagyszabású, minden elemében működő, sötét és lebilincselő filmet kaptunk, amit bátran ajánlhatunk bárkinek, ha hasonló moziélményre vágyik.