Főkép

Nem túl sűrűn fordul elő velem, hogy kilépek a komfortzónámból és olyan könyvet veszek a kezembe, ami homlokegyenest más, mint amihez szoktam. Benyák Zoltánra két évvel ezelőtt figyeltem fel, amikor megjelent A nagy illúzió című regénye. Az alternatív túlvilág, amit elénk tárt, a kalandok sorozata, az izgalmas, lendületes olvasmányélmény biztosított engem afelől, hogy további regényeivel is próbálkoznom kell. Nagyon vártam már a következő kötetét, és amikor megtudtam, hogy a halál és az élet itt is kiemelt szerepet kapott, tudtam, hogy biztosan élvezni fogom az olvasását.

 

A cselekmény felépítése kissé szokatlan: első benyomásra látszólag egymástól független történetek sorakoznak a fejezetekben. A megoldásra a fülszövegből is rájöhettem volna, de rossz fülszöveg-olvasó vagyok, általában csak felületesen futom át a szöveget, mivel sokszor túl sokat árul el, én pedig jobban szeretem magam felfedezni a könyveket. Így, bár az olvasottak nagyon izgalmasak voltak, eleinte mégis értetlenül fogadtam – nem értettem, mi az összekötő kapocs az időben és térben távol álló történetek között.

 

Az első részben ugyanis egy Mylod Jones nevű orvos hajótörésből való megmenekülésének történetét olvashatjuk Amerika felfedezésének idejéből. Bár itt talán inkább a további viszontagságai az igazán hangsúlyosak, hiszen az eszelős Queranten kapitány hajójára kerül… A második fejezetben hirtelen ugrunk egy nagyot az időben, és a betegesen perverz Sade márki kastélyába csöppenünk – az eseményeket Latour, a márki segédje meséli el nekünk. A harmadik fejezetben pedig Abberline felügyelő Hasfelmetsző Jack után nyomoz London mocskos, bűzös utcáin.

 

A fülszöveg is elárulja, úgyhogy nem titok, hogy az évszázadokon átszáguldó történetek főhősei olyan emberek, akik emlékeznek az előző életükre, ők egymás ellenségei: a Gonosz és a Jó. Van még egy további fontos szereplője is a regénynek, mégpedig egy ifjú hölgy, aki Mylod életében mint Christine, Latouréban Angelique és Abberline esetében pedig mint Mary Jane bukkan fel. A dolog érdekessége, hogy a lány nem rendelkezik az emlékezés képességével, és anélkül vesz részt a főhőseink életében, hogy bármit is tudna. Eleinte nem volt ez egyértelmű – a szerző erről a titokról körülbelül a harmadik fejezetben rántja le a leplet–, de engem mindaddig annyira lefoglalt a két ellenség harca, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy egyetlen halhatatlan nő bukkan fel újra és újra a hősök mellett. 

 

Az első három fejezet hosszabb lélegzetű, aprólékosan kidolgozott. Ám, sajnálatomra ezután felgyorsulnak az események, és a főhősök valóban elkezdik száguldásukat az időben. Egyre többször születnek újra, Mylod/Latour/Abberline megtanulja végre gyorsan felismerni a vetélytársát, bármilyen testet is öltsön. Le akarja őt győzni minden áron, és mindig abban bízik, hogy a következő életben biztosan sikerül. De ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Mindkét fél az évszázadok során olyan tapasztalatokra, ismeretekre tesz szert, ami változással is jár. Ki dönti el egyáltalán, mi a rossz és mi a jó? Mit érdemes (vagy lehet) feláldozni a győzelem érdekében? 

 

Ha korábban olvasom ezt a regényt, akkor talán még mondhatnám is tökéletesnek, de Benyák Zoltán az előző regényével nagyon magasra tette a lécet. Valahol a regény közepe táján, amikor az események (és az évtizedek/évszázadok) felgyorsultak, bennem pici hiányérzet maradt, de szerencsére ez csupán egy apró porszem a fogaskerek között, hiszen a zárófejezet mindenért kárpótolt. Lefogadom, hogy senki sem számít majd ilyen befejezésre, engem mindenesetre teljesen meghökkentett és ámulatba ejtett.