Beszámoló: Son Lux – Akvárium, 2018. október 8.

Ha valaki megkérne, hogy írjam le röviden, milyen zenét játszik a Son Lux, eléggé bajban lennék. Alapvetően elektronikus érzetű a muzsika ez, de nagyon sok benne a (poszt)rockos elem, valamint a későbbi lemezeken egyre inkább a tört ritmusok és az avantgárd hatásai érződnek leginkább. Vagyis egyszerre húzós és táncolható, ugyanakkor nehéz és összetett textúrákból áll össze a trió zenei világa, ahol a rétegek egymásra pakolódásából valami nagyon egyedi születik meg. Nem feltétlenül könnyen (és főleg nem sokáig, de erről majd később) hallgatható, de nagyon egyedi.

 

A Son Lux legutóbbi bulija elég könnyen sold out lett, így a szervezők nem kockáztattak túl sokat a Brighter Wounds turné pesti állomásával. Még akkor is, ha dugig azért most nem volt az Akvárium nagyterme, azért jó volt látni, hogy erre a relatíve nehezen emészthető zenei világra ennyien vevőek. És hát mind kiállítás, mind hangzás terén eléggé nehezen lehetett volna fogást találni a Son Luxon ezen az estén. Élőben ráadásul az elektronikusabb és visszafogottabb ritmusok is kegyetlenül megdörrentek a részben akusztikus dobszerkónak köszönhetően.

 

Meg persze a ritmus egyébként is elképesztően fontos eleme a trió dalainak, hatalmas súlya és húzása van Ian Chang dobolásának, különösen annak, ahogy az ólomsúlyú filljeit, valamint a csendeket és szüneteket kezeli. A csend és a hangorkánok váltakoztatása mondjuk eléggé alap posztrock eszköz, de a Son Luxnál valahogy annyira finomak, várakozásteliek és ihletettek a szünetek, hogy az embernek szinte remegni kezd az ajka, amíg várja, hogy Ryan Lott hangja újra betöltse a hallójáratait. Mert ez az ember aztán tud énekelni. Elképesztően törékeny orgánuma és finom vibratója nagyon jól illik a nagy érzelmekhez és halk suttogásokhoz, amikből ezek a számok táplálkoznak. Mivel lemezturnén van a zenekar, így a műsor gerincét a Brighter Wounds dalai adták, igazából kb. a setlist 90 százaléka az új albumról szólt, de ez talán senkit nem zavart, még úgy se, hogy a Brighter Woundson sokkal több a „nehéz" dal, mint például a kaotikus „Surrounded" vagy a megfoghatatlan „Labor" (amiből mondjuk Aphex Twin szeretné visszakapni a zongorariffjét, khm khm).

 

Szóval nem mindegyik tétel akkora sláger, mint a másodikként elhangzott „Easy" (ezt a dalt akkor is ismered, ha sose hallottál Son Luxot korábban), de ilyen bulikba nem is az együtténeklésért jár az ember (bár volt az is, szerencsére). Volt szóló művészkedés is, amit éppen, hogy nem vittek túlzásba (a gitárszólók időnként azért pöppet hosszúra nyúltak), de általánosságban inkább a dal- és koncertszerűség dominált. És a buli hosszát is tökéletesen lőtték be, mert akármennyire nagy virtuózok, jó zenészek és dalszerzők a Son Lux tagjai, azért igazán jól egyféle hangulatot tudnak, amiből ennél a bő egy óránál több már nagyon sok lett volna. A végére azért rendesen megkaptuk a magunkét a hipszter stadionrock dalok legjobbikával, a „Dream State"-tel kezdve egészen a szintén okosan slágeres, záró „Lost it to Trying"-ig.

 

Nagyon üdítő és tartalmas este volt (bármennyire is csücsörgetősen hangozzon ez), legközelebb a Müpában is ellhallgatnám őket (bár azt sajnos nem töltenék meg ilyen szépen), talán ülve is, úgy (kevés daltól eltekintve) talán még nagyobbat ütnének.