Főkép

Mint a jó dolgok általában, a Budapest Ritmo is véget ért vasárnap. Ellentétben a korábbi évek gyakorlatával, az utolsó napra egyetlen tematika, a roma zene köré épült fel a program.

 

 

Várkonyi Csibészek

 

Bemelegítésként az Ózdról érkezett zenekar lépett a kisterem színpadára, és a rendelkezésükre álló fél óra alatt meghódították a közönséget. Nagyon fiatalok, de úgy gondolom – hacsak el nem kallódnak menet közben –, ők lehetnek a következő zenészgeneráció magja, akik megőrizve a roma hagyományokat, a saját zenéjüket játsszák. Ez látszódott a műsoruk összeállításán, hiszen a kiválasztott daloknál egyetlen szempontot vettek figyelembe: mi az, ami nekik tetszik, amit magukénak éreznek (ezeket kivétel nélkül átdolgozták, romásították). Persze lehet, teljesen hibás az elképzelésem, de biztos vagyok benne, hogy közülük legalább két-három muzsikussal gyakran találkozunk még.

 

 

 

Roma Ritmo

 

Az előzetes beharangozó ezt ígérte:

„Vasárnap a fesztivál egy csak a Ritmo-n hallható műsorral tiszteleg a térség és hazánk roma zenészei előtt. Ebben a gálaprodukcióban a sokféle hagyomány kiemelkedő művészei lépnek színpadra, a közismert előadóktól az amatőr zenészekig és újra hallhatóak lesznek legendás hangok. A vokális zenét fókuszba helyező koncerten a popzenétől a tradicionális zenéig jól ismert nevek mellett a nagyközönség számára ismeretlen, de a közösségen belül nagyra tartott muzsikusok játszanak együtt és olyan áttekintést adnak az ezerarcú hagyományból, amely mindenki számára tartogat felfedezni való új élményt. Az együttlét, a közös zenélés élménye, a közös hagyományon való osztozás megsokszorozza az élmény erejét.”

 

Ez valóban meg is történt, a majd két óra arra volt elég, hogy rájöjjek, a roma zene sokkal színesebb, változatosabb, mintsem eddig gondoltam. Hallgató, pergető, és még sok más egyéb hangzott el az est során, és valóban fantasztikus volt, ahogy a színpadon lévő húsz-negyven ember muzsikált. A különféle generációk jól elfértek egymás mellett, mindenki megkapta a maga lehetőségét, igazi örömzenélést láttam, így tényleg méltó módon fejeződött be a fesztivál.

 

 

 

Zárszó vagy valami hasonló

 

Kezdem a morgolódással. Nem volt cumbia, nem volt mariachi, nem volt kelta (ír, skót, stb.), hiányzott a távol-keleti. Lehetett volna több koncert, a nyugi zóna több előadót is elbírt volna, a vasárnapi programból hiányoltam a külföldi roma bandákat. Kiegészítő programként filmvetítést, fotókiállítást is el tudnék képzelni. Szerintem a három év dacára még mindig kevesen keresték fel a fesztivált. Érdemes lenne megfontolni, hogy a hazai közönségen kívül – akiknek a létszáma a jelek szerint nem nagyon változik az évek múlásával – hogyan lehetne több külföldi nézőt bevonzani. Elvégre itt tényleg olyan koncertek vannak, amelyeket ebben a formában máshol nem nagyon látni. Alapban megkeresném a Sziget külföldi jegyértékesítőit, de biztosan más csatornán is meg lehet szólítani a külföldieket. Nem egészen értem, hogy a koncertek közötti időben miért nem világzene szól a hangszórókból, semmi bajom a popos muzsikákkal, csak kár a kihagyott lehetőségért. Morgolódás vége.

 

Három év után elmondható, hogy a Budapest Ritmo megtalálta a saját hangját, valóban olyan esemény, ami kihagyhatatlan minden világzene iránt érdeklődő számára. A kínálathoz egyedül a Sziget mérhető, de ha a belépők árát nézem, akkor nincs értelme az összehasonlításnak. Az Akvárium tökéletes helyszín, jól megközelíthető, a koncerttermek nincsenek messze egymástól, és arra is van hely, hogy az ember leüljön beszélgetni, ismerkedni. Szimpatikus, ahogyan a Fesztivál meghatározza önmagát, tudatosan keresi és megtalálja egyedi hangját, mert így – akárcsak a Sziget –, próbál nem csak egy lenni a kontinens számtalan hasonló tematikájú (világzene) eseménye közül. A másságot jelentő kulcsmondat eddig a találkozások volt, az, hogy az eltérő kultúrákból érkező muzsikusok közösen hozzanak létre valami újat. Drukkolok, hogy a jövőben is sikerüljön megtartani az egyediséget.

 

Köszönet Weyer Balázsnak, a Hangvetőnek és persze a CAFe Budapest csapatának az idei fellépőkért, a régi és az új kedvencekért, a profi hangosításért, a lebonyolításért. Zárásként Simon Broughtont gondolatát idézem: fontos, hogy mindig kíváncsiak legyünk az új zenékre. Ezt kívánom mindeninek, örök kíváncsiságot, és olyan zenéket, amelyeket érdemes felfedezni, megismerni.

 

Jövőre újra találkozunk!