Főkép

Csoda lenne, hogyha a manapság mindenhol uralkodó retróhullám pont a rockzenében ne tűnne fel. Az, hogy a `80-as évek a rock és metál (valamint punk és sok kapcsolódó műfaj) területén szintén olyan meghatározó volt, mint mondjuk a manapság aranykorát élő geek-kultúrában, egyenesen közhely. Ha esetleg valakinek nem jutna eszébe egy banda sem, akik ebben az évtizedben élték (első) fénykorukat, annak álljon itt néhány példa (bár jó eséllyel ez inkább csak felesleges karakterszaporítás lesz, de hát ki tudja): Metallica, Iron Maiden, AC/DC, Billy Idol vagy éppen a Guns`n`Roses.

 

Ez utóbbi pedig a The New Roses tagjainak annyira fontos volt, hogy nevükkel is akartak utalni rajongásuk tárgyára. Ebben pedig az a legjobb, hogy elég pontosan be is lövik vele, hogy mit akarnak. Ez pedig nem más, mint a régiek nagy zenéire erősen hajazó, azonban mégis sajátos dallam- és hangzásvilág, ami épp annyira a sajátjuk, hogy senki egy pillanatra se gondolhat valami tribute bandára.

 

Mert itt van a német srácok harmadik nagylemeze, ami nem tesz akkora lépést a rockzene történelmében, mint mondjuk Hendrix, helyette inkább különböző alműfajok széles skálájával gondoskodik arról, hogy a korong ne legyen unalmas. Van itt hard rock, jó öreg heavy rock vagy épp némi lassúbb gitárpengetős témázgatás is. Erre persze helyük és idejük is van, hiszen a korongon összesen 14 dal került rögzítésre (beleértve a három bónuszt is), majd egy órányi játékidővel.

 

Szerintem pedig pont ez a „nagy formátum” az, ami miatt nem unjuk meg az albumot az első hallgatásra, hanem újra és újra előszedjük, mert mindig találunk rajta olyan dalt, ami az aktuális hangulatunkhoz passzol (hja kérem, a bőség zavara manapság nálam már olyan mértékű felfordulást tud okozni, hogy azokon a bizonyos napokon még én magam sem tudom, hogy mihez van kedvem, és akkor jó, ha vannak ilyen vegyes felvágottak is).

 

Na jó, akadnak persze erősebb, meg gyengébb számok is a lemezen, több humorral – vagy épp kevesebbel –, tartalmasabb üzenettel, vagy anélkül. Igen, humorral, amit a srácok olyan jól adagolnak és annyira a sajátjuk, hogy egyáltalán nem érződik erőltetettnek, sőt, a banda sem válik tőle komolytalanná. Pont ezért az egyik kedvencem a lemezről a „Life Ain’t Easy (For A Boy With Long Hair)“: elég laza ahhoz, hogy ebbe lehessen szövegileg elég humort vinni, viszont elég kemény is, hogy az egyik legmeghatározóbb dal maradjon egy garázsrockbanda albumán – no meg aztán ott a klip is, ami tovább erősít a laza hangulaton (és ha valaki ezért nem is, akkor legalább azért a gyönyörű merciért mindenképpen nézze meg).

 

Ha lassúbb zenére és komolyabb témára vágyunk, akkor ott a „Fight You Leaving Me“, ami nekem kicsit a Warrantot juttatta eszembe azzal, hogy hiába nem hoztak össze valami nagyon extrém dalt a srácok, mégis pár ügyes megoldással, meg önmagában azzal, hogy ilyen kemény srácok kicsit érzelegnek (vagy legalábbis úgy tesznek), egész mélyreható dal szól.

 

De hogy ezek a fiúk milyen technikások, arra az albumon az egyik legjobb példa a „Forever Never Comes“: fülbemászó refrén, jó gitárriffek, kellően kemény dob, menő gitárszóló és jó szöveg. Laza, de mégis keményen összepakolt, mindenféle izzadtságszagtól mentes dalocska. Akárcsak régen.

 

Egyszóval hallgassátok az albumot. Azt nem mondom, hogy bármiféle világmegváltásra számítsatok, de az biztos, hogy kellemes szórakozás a régi rockzene szerelmeseinek, jól eltalált eleggyel a főhajtás és a saját stílus között.