Főkép

A 70-es években egy fekete zsaru beépül a Ku Klux Klanba, még tagsági kártyája is lesz. Hogy ez hogy lehetséges? Erről szól a Csuklyások, valamint a szervezett rasszizmus abszurd mivoltáról – méghozzá meglepően eredeti formában, legalábbis sokkal eredetibben, mint azt a feldolgozott kérdéskörről így 2018-ban feltételezné az ember.

 

De mitől olyan üdítő mégis a film? A történettel már némileg meg lehet válaszolni ezt a kérdést, de az nem filmkészítői teljesítmény, ugyanis megtörtént eseményről van szó, amiről könyv is íródott. Ettől függetlenül megdöbbentő, hogy ez a bizonyos fekete zsaru, Ron Stallworth valóban beépült a neonáci csoportba, és valóban folytatott telefonbeszélgetéseket David Duke-kal, a Ku Klux Klan egyik legmagasabb rangú tagjával. A valóban érdekes rész azonban a megvalósítás.

 

Ez a film, ahogy a trailer is sugallja, szórakoztató, de olyan felszabadító mértékben, ahogy azt valószínűleg csak egy fekete rendező képes megcsinálni ebben a témában. Szinte minden mondatával kigúnyol valamit vagy valakit, humorral mutat rá az álszentségekre: a fehérek nem merik kimondani a „néger” szót, a feketék bőrszín alapján nem bíznak a rendőrökben, a neonácik sütikét majszolva tervezik a keresztégetést. Lebontja az udvariaskodást, a polkorrektséget a nézőben, és ráveszi, hogy felvegye azt a ritmust, ami nem kegyelmez egyik rassznak sem, mindenki kárára elsüt jó pár poént. Nem hangosan kacagásra kell gondolni, vígjátéknak mindezek ellenére is vonakodva mondanám. A humor (de nem kizárólag az) finomsága, kigondoltsága miatt enyhén megidézte bennem a Három óriáspalkát Ebbing határában nyújtotta élményt, és noha az egy kerekebb, érettebb alkotás, a Csuklyások is azon a csapáson halad.

 

A főszereplők, Stallworth és Zimmerman két csoport között találja magát, a fekete fiatalokból álló, a feketék egyenlőségéért harcoló mozgalom és a helyi fehér felsőbbrendűséget hirdető klántagok között, és rajtuk keresztül a film a nézőt is pontosan ezek közé az ellentétpárok közé szorítja be. Nem tudok elég hálás lenni, amiért nem sokkol, nem okít, és hogy a prédikációból mint kommunikációs formából többször is kifejezetten gúnyt űz, és inkább filmes megoldásokkal lökdös két oldal között. Egymásba kevert vagy egymással teljesen ellentétes módon elmondatott monológokkal egy fekete és egy fehér szereplőtől, érdekes vágásokkal, kameraállásokkal – csupa-csupa olyan dologgal, amik nem másznak az ember arcába, de tudnak adni némi többletjelentést annak, ami elhangzik a vásznon. És persze ott vannak a nyílt utalások, amiket azok számára, akik kicsit is tisztában vannak azzal, mi folyik jelenleg az USA-ban (vagy akár az egész világban), egyszerűen lehetetlen lesz nem észrevenni. Nekem ezek a nem tolakodó részletek mindig nagyon tetszenek, mert ezekben érzem az alkotói tudatosságot, hogy a nyilvánvaló mögött ott van valamifajta implicit, szem elé rakott, de nem feltűnő plusz, ami jól mutatja, mi az, amit valóban mondani akarnak a készítők.

 

A Csuklyások a felszínen egy élvezhető, szerethető kvázi vígjáték, kvázi dráma, kvázi történelmi film, ami meghozza azt a kiváló döntés, hogy a rasszizmust ezúttal nem a kisebbségek, hanem a fehér felsőbbrendűség híveinek szemszögéből fogja meg. A könnyed hangvétel, az ügyes megoldások, a szórakoztató történet, az abszurd alatt viszont ott húzódik valami komoly és fájdalmas, amit menet közben talán észre sem vesz az ember, vagy azt gondolja, lepereg róla – csak a végén tudatosul benne valójában, mit látott. Így válik az abszurdumból valóság.