Cinefest 2018: Ne hagyj nyomot! / Volt egyszer egy téka / Bolti tolvajok / Gyújtogatók

Az idén 15. alkalommal megrendezett Jameson CineFest felhozatala már első látásra sem okoz csalódást – a fesztivál szervezői jó szokásukhoz híven csupa kiemelkedő filmes mustráról válogatták össze a programot, megfűszerezve azt egy jó adag kulturális diverzitással. Személy szerint az első hétvégére akkreditáltam, ami a premiereket látva kiváló ötletnek is tűnt, azonban egy nem várt betegség ledöntött a lábamról, és így csak 4 vasárnapi filmet volt lehetőségem megnézni. Az alábbi tudósítás ezekről, na meg magáról a fesztiválról szól.

Nem tudom, volt-e valaha akkora premiervisszhang a CineFest történetében, mint ami a Napszálltát övezte: Nemes Jeles László és alkotótársainak új filmjének bemutatójára szó szerint özönlöttek az emberek, de rengeteg néző úgy is kénytelen volt kihagyni a premiert, hogy a fesztiválszervezők mindent (több vetítési, majd pótvetítési időpont, sajtóvetítés) megtettek annak érdekében, hogy minél többen eljuthassanak az Oscar- és Kossuth-díjas rendező alkotására. Többek között én is az „áldozatok” között voltam, mert a már említett betegség miatt a sajtóvetítésen nem tudtam részt venni, szóval ebben a cikkben a Napszálltáról nem lesz szó, más érdekes filmekről viszont annál inkább.

Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace; rendezte: Debra Granik)

Számomra a program kezdését a vasárnapi Leave No Trace jelentette, amelyet Peter Rock My Abandonment című regénye alapján Debra Granik (Winter’s Bone) adaptált a vászonra. A film bár kifejezetten erős kritikusi hátszéllel rendelkezik, szerintem inkább kiábrándító és könnyen felejthető, mint olyan, ami valóban mély élményeket tartogat a nézőjének. Mert bár a történet egy érdekes apa-lánya kapcsolatát bemutató sztorinak tűnik, a Leave No Trace sokkal inkább szól a Ben Foster által alakított „családfő” PTSD-jéről, ami összességében ugyan nem rossz alaptéma, de úgy éreztem, hogy Granik rendezői munkája nem bontja ki eléggé a cselekmény mozgatórugóit.

Ebből adódóan a film pontosan azon az úton halad, amin már ezer más műfajtársa; a legnagyobb probléma pedig, hogy nem is akar erről az ösvényről letérni és sokkal több mikro-konfliktust alakít ki annál, mint amit fel tudna dolgozni. Ezen felül Granik a Winter’s Bone-hoz hasonlóan most is a csendesebb drámát keresi, azonban ez valahogy ennek a történetnek nem áll annyira jól, mint korábbi munkájának. Azért két dolgot mindenképp köszönhetünk a Leave No Trace-nek: egyrészt, Ben Fostert mindig öröm látni a vásznon (bár takaréklángon pörög a karaktere, de itt is remek), valamint Thomasin McKenzie is ragyog a vásznon – a mindössze 18 éves színésznő talán Jennifer Lawrence „utódja” is lehet.

Volt egyszer egy téka (rendezte: Csizmazia Gábor)

A vasárnapi felhozatal egyik érdekessége a Leave No Trace után érkezett: két alkotásból választhattunk, és végül Csizmazia Gábor és barátainak szerelemprojektjére, a Volt egyszer egy téka című dokumentumfilmre ültünk be. A doku tervezete az alkotók bevallása szerint egy 10 perces YouTube videóval indult, azonban rövid időn belül közösségi finanszírozásnak köszönhetően a játékidő másfél órára duzzadt. A Volt egyszer egy tékán pedig egyrészt minden elköltött forint, másrészt minden befektetett perc gyönyörűen látszik: a videotékák és a vhs aranyéveiről szóló dokumentumfilm olyan széles mosolyt csal a mozinéző arcára, hogy azt még jóval a stáblista lepörgése után sem lehet levakarni onnan.

Ugyanakkor a film ezt nem csupán a kézzel fogható nosztalgiával éri el, hanem a profi megvalósítása, a megszólalók „színessége”, na meg persze a látható belefektetett energia is okozza azt, hogy azok is élvezzék, akik mondjuk sosem jártak kazettákat kölcsönözni. Mert a Téka nem is feltétlenül csak erről a korszakról szól, hanem sokkal inkább ennek az akkori közösségnek az életéről – a néző ezen film hatására biztosan a szívébe zárja a szereplőket.

Bolti tolvajok (Shoplifters; rendezte: Hirokazu Koreeda)

Az este, na meg úgy en bloc a CineFest számomra egy mini-ázsiai blokkal zárult, amelyben a Shoplifters, valamint Burning című alkotásokat volt alkalmam megnézni. Az előbbi, japán Shoplifters igazi Cannes-i sikersztori: idén Hirokazu Koreeda rendezése hozta el a népszerű francia fesztiválról az Arany Pálmát.

Díjazása a visszafogottabb döntések közé tartozik, a Shoplifters sokkal kevésbé merész alkotás ahhoz képest, mint ahogy az elsőre tűnik, legalábbis megvalósításában. Koreeda rendezése kimért tempóval dolgozik, a forgatókönyv pedig szépen építi a szereplők közötti rejtett konfliktusokat – a képsorokon érződik, hogy egyszer robbanni fog a társadalmi bomba. Azonban a detonáció egyáltalán nem úgy és nem ott történik ahogyan várnánk, a Shoplifters koordinátarendszere pedig ennek köszönhetően emelkedik a klasszikus Cannes-i győztesek közé.

Koreeda rendkívül jól bánik a történet alapjaiba helyezett titokkal, a fő kérdéskörét (a családi kötelék miértjét és mikéntjét) pedig a színészeire, valamint a karakterekre támaszkodva vizsgálja. A történet mentes a hatásvadászattól és a hangos drámai zenitektől, ennek ellenére korántsem mondható egyszerűen emészthetőnek, bár szerintem nem is dolgozza meg annyira a könnycsatornáinkat, mint azt mondjuk a külföldi cikkek írják. A Shoplifters tehát egy összességében könnyen érthető és érezhető, ám nem felületes alkotás, amely olyan oldalairól világítja meg a család kérdéskörét, amik nem feltétlenül hétköznapi, ám annál érdekesebb aspektusok.

Gyújtogatók (Burning; rendezte: Chang-dong Lee)

A Burning szintén Cannes-i versenyprogram egyik kedvence volt és bár a kritikusok egyöntetűen imádták, a díjak mégis elkerülték, pedig a Gyújtogató című Murakami Haruki novella feldolgozása sokkal klasszikusabb Arany Pálma aspiránsnak minősült volna mondjuk 3-4 évvel ezelőtt. Chang-dong Lee rendezése elég nehezen megfogható, ráadásul a történetbe töltött klasszikus zsánerelemek sem úgy esnek a néző nyakába, ahogy az normál esetben lenni szokott.

A bő két és fél órás Burning ugyanis egy amolyan nehezen kategorizálható absztrakt-élmény, egy olyan meta-ösztönfilm, amit szinte hiba rögtön a megnézés után véleményezni – emészteni, fejtegetni kell, beszélni róla, hogy az összes rejtett utalás és szimbólum a helyére kerüljön. A film igazi éles szikével dolgozik, és mértani pontossággal tárja fel a dél-koreai társadalmi lépcsőfokokat három főhősén, a kreatív írást tanuló, de szegény vidéki Jongsun (Ah-in Yoo), az önmagát kereső Haemin (Jong-seo Yun), valamint az újgazdag és titokzatos Benen (Steve Yeun) keresztül.

A történetben zakatoló konfliktus már első látásra is tetten érhető, azonban Chang-dong Lee és Murakami Haruki a klasszikus gazdag-szegény ellentéten túl vázol fel egy történetet az önmegvalósításról, a frusztrációról és úgy általában az élet értelméről. Mindezt egy erősen változó műfajú filmben, amely bár szerelmi drámaként indul, a végére sokkal inkább pszicho-thrilleri lezárást kapunk, amely tulajdonképpen jó zárlat mindhárom karakterünk sorsával kapcsolatban.

A Burning ugyanakkor lehetne sokkal rövidebb, a Ben és Jongsun közötti ellentét valódi tétje már hamar tetten érhető, Lee mégis szájba rágja a „nagy csavart”. Ez egyáltalán nem tesz jót az addig szépen építkező, fokozott tempójú cselekménynek – túl konkrét és egyszerű építőkövek ezek ahhoz, hogy ne csorbítsák a film érdemét. Ugyanakkor ezen hibák, na meg a nehezen emészthetőség ellenére érdekes utazás ez a dél-koreai film, ami ugyan gyakran öncélúnak és túlnyújtottnak tűnik, sokkal inkább egy bonyolult és részletes kirakósjáték. Tehát nem való mindenkinek.