Főkép

Nagyon kellett már ez a kiadás: annak a csavaros és fordulatos regénynek az új magyar fordítása, amelyből 2016-ban elkészült a Rowan Atkinson főszereplésével leforgatott angol Maigret-sorozat második epizódja. 1990-ben ugyan egyszer már megjelent a könyv Maigret és a kicsi Albert címen, de erről a kiadásról sokat elárul, hogy a Pesti Ponyva nevű sorozatban látott napvilágot… Az Agave változata tehát nemcsak azoknak jelenthet kiváló olvasmányélményt, s kellemes krimikalandot, akik még soha nem találkoztak a történettel könyvformában, de azok is élvezettel vehetik kézbe Barta Tamás fordítását, akik negyedszázada már megismerkedtek egyszer a regénnyel.

 

A történet meglepően ironikusan indul, hogy azután tragikusba forduljon. Maigret éppen egy rendkívül gazdag hölggyel küszködik, akinek a problémáját nem minden malícia nélkül így foglalja össze: „Tehát összesen három személy próbálja megmérgezni önt. (…) És azt feltételezi, hogy egymástól függetlenül cselekszenek.” A hölgy eltántoríthatatlan: vannak alaprajzai a házról, amelyben gyanús rokonai élnek, ételminta-elemzései, bizonylatai és egyéb papírjai, s mindezek tetejébe még az épelméjűségéről is kiállíttatott egy bizonyítványt… Bizony, nehéz a rendőrfelügyelő élete… Nem csoda, hogy Maigret szinte fejvesztve menekül ki a szobájából, amikor végre valódi esete akad: egy zaklatott telefonáló, aki azt állítja, hogy üldözik és meg akarják gyilkolni. Újra és újra hívja Maigret-t, újabb és újabb kávézókban, kiskocsmákban és éttermekben megy be a telefonfülkékbe, hogy rövid, szaggatott mondatokkal tájékoztassa a felügyelőt: majd megriad, s megint és megint távozik. Végül, mielőtt még Maigret igazán megérhetné, ki és miért tör a férfi életére, elnémul a telefon. A menekülő, aki csak úgy mutatkozott be, Nine férje, eltűnik. Nem sokkal később azonban előkerül egy holttest.

 

Őszintén szólva, amikor először olvastam, éppen ez a része fogott meg legjobban az egész regénynek. Először a kettős versenyfutás: az, ahogyan a férfi egérutat próbál nyerni ismeretlen, könyörtelen üldözői elől, s az, ahogyan Maigret próbálja őt megmenteni, lépésről lépésre kinyomozva, hogy a töredékes segélykérések honnan, melyik üzletből érkeztek. Megdöbbentő belegondolni, hogy ebben az 1947-es történetben Nine férje egy olyan világban menekül, amely az emberek közönyössége szempontjából nagyon hasonlít a miénkre – ám nincsen benne mobil, sem rádiótelefon. A férfinak el kell jutnia a kommunikáció eszközéig, s a nyilvános telefonok használatával újra és újra végletesen sebezhető válik, hiszen megszakítja menekülését, újra és újra megáll, miközben leendő elpusztítói egyre közelebb és közelebb jutnak hozzá. Amikor pedig a rendőrség végül egy lépéssel lemarad a gyilkosok mögött, ismét lebilincselő rész kezdődik: Maigret és munkatársai apróságokból, de mély emberismerettel próbálják rekonstruálni, ki lehetett, honnan jöhetett az ismeretlen áldozat. Egyszerre naturalista és érzelmes például ez a rész:

„mintát vettem a hajból, szokás szerint. Az elemzés rúzsnymokat mutatott ki rajta…

Ez szinte komikus volt, de senki sem mosolygott rajta. Egy nő belecsókolt Maigret halottjának hajába, egy rúzsozott ajkú nő.

– Olcsó rúzsról van szó, és a nő valószínűleg barna hajú, mivel a rúzsa elég sötét.

Vajon előző este csókolta meg egy nő az ismeretlent?”

 

Az egész regénynek utánozhatatlan a hangulata: egyszerre nosztalgikus és sötét. Maigret otthonában ropog a tűz, a szereplők hol grogot, hol almabort kortyolgatnak, a mozi előtt narancs- és mogyoróárusok állnak, s a felügyelő elmélyülten szívja a pipáját, kedélyesen vitatkozva a feleségével. Még a nevetséges és mániákus, könyv eleji bolond hölgyről is megtudjuk: „Fiatal korában állítólag Európa egyik legszebb nője volt.” Szóval: mindennek van egy másik, töprengésre késztető oldala. Ám eközben Párizs utcáit kegyetlen és mindenre elszánt, állatian közönyös gyilkosok járják, s készülődik egy nagyon-nagyon jóvátehetetlen regénymegoldás.

 

Ha van egyáltalán olyasvalami, amit nem érzek tökéletesnek a regény új kiadásában, az kizárólag a címe. Simenon ugyanis az igencsak megdöbbentő Maigret et son mort címre keresztelte a könyvét. Ez a formula nem árul el semmit a cselekmény megoldásáról, s kifejezetten hangsúlyozza, hogy bár Maigret mindig a maga nyugodt vehemenciájával kezdi meg a nyomozást, legyen szó bármilyen ügyről, mégis: ezúttal a regénybeli, sokáig azonosítatlan áldozat és az ügyében minden érdek nélkül, mégis elképesztően szívósan nyomozó felügyelő között valamiféle különös kapcsolat jön létre. A halott sorsa valóban szinte saját, csak Maigret-nek feladott rejtéllyé válik.

 

„Nos, Maigret, hogy van a »halottja«?” – kérdezik meg a felügyelőt a regény 35. oldalán. „Ekkor történt meg először, hogy valaki az »ő halottját« emlegette. Valaki bizonyára elmondta a főkapitánynak, hogy a felügyelő hajnali három óta nem hagyta abba a munkát” – olvasható ugyanott, bemutatva hogyan is kezdődött Maigret halottjának a története. Épp ezért szívesen olvastam volna a borítón a Maigret halottja vagy a Maigret és a halottja címet, még akkor is, ha sok kérdést felvet (mint például, hogy a hulla vagy holttest szó erősebb hangulati értékkel bír, de a Maigret hullája vagy Maigret holtteste forma teljességgel félreérthető lenne, vagy, hogy – sejtem – ez a címváltozat nem lenne bombabiztosan vevőcsalogató). Ettől függetlenül egyrészt a korábbi fordításénál sokkal-sokkal Maigret-hez illőbb címváltozat született, másrészt az egész könyv remekül néz ki a Kuszkó Rajmund pompás borítóján díszelgő címet is beleértve.

 

Így nem marad más, mint hogy mindenkinek ajánljam ezt az újabb Maigret-regényt. Remélem, még jó néhány követi mielőbb.