Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Hartyga: Amyrsanaa (CD)

 

Az általam látott idei Szigetes koncertek közül, az egyik legjobb egyértelműen a tuvai Hartyga produkciója volt. Sajnos, mivel ez a zene nem a táncolhatóságra volt kihegyezve, kevesen néztük végig, pedig mind a zenészek, mind maga a muzsika olyan színvonalat képvisel, amire szerintem kevesen képesek. De legalább így nem kellett germánokkal vagy más megtermett náció tagjaival megküzdenem az első sorbéli helyemért. Ja és már játszottak az idén megjelent új lemezükről, amelynek meghallgatására végre ezen a héten került sor.

 

Ami elsőre feltűnt, az a hasonlóság a koncerthez, vagyis tematikus csoportosításban kapjuk a dalokat, az első adagba a rockosabbak kerültek („My Kargyraa” és „Kyzyl Syldys”), és ez alatt főként a hetvenes évek rockzenéjét értem, olyan bandákkal, mint mondjuk a Led Zeppelin. Persze ami az előző albumot jellemezte, vagyis a torokéneklés és a rock, meg a pszichedelia hármasa, az megmaradt, bár ebben az első kettőben a pszichedelia nincs jelen. A tuvai torokéneklésből pedig, miként az első szám címe is mondja, a kargyraa stílust használja Nachyn Choreve énekes (aki ezen kívül a „normál” énekért felel, valamint kétféle lófejes hegedűn ­­– igil és doshpuluur – játszik).

 

Ezt követően jön egy kis folklór három lépésben, vagyis hagyományos népdalokat adnak elő, természetesen Hartyga módra. A harmadik szerzeményben tetszik, ahogyan Nayys Dulush finoman dobol a háttérben, miközben Sergek Sandyk szaxofonja helyettesíti az éneket – igen, így szabad leporolni a régi dalokat. A következő tételben Nail Salchak gitárja ad pluszt az eredetihez, míg a „Silks” teljesen rockos alapokat kap.

 

A lemez utolsó harmada jelenti a csúcspontot, legalábbis kompozíciós szempontból. Ezt jelzik a korábbiaknál hosszabb számok, amelyekben teret kap a pszichedelia, a zene valóban transzközeli állapotba röpít. A „Oskustun Yry” igazi gyöngyszem, ahogy lépésről-lépésre haladunk valami magasztos felé, torokéneklés és szaxofon váltakozik egymással. Minderre rátesz még egy lapáttal a címadó „Amyr-Sanaa” – amit egy valóban létező személy ihletett, aki egyfajta népi hősnek számít azon a környéken. Ebben érezhető legjobban a zenekar egysége (Khuler Lopsan basszusgitárost még nem említettem), ahogyan a látszólag csak a saját játékukkal törődő hangszerek mégis csodálatos harmóniában egyesülnek (nem teljesen erről van szó, de hamarjában nem találtam jobb kifejezést rá), ahol a szólók nem megtörik, hanem továbbviszik a zenei mondanivalót. Ennek a muzsikának súlya van, miközben ellenállhatatlanul hömpölyög előre, egészen a befejezésig. Az albumzáró „My Mezhegei” egyfajta levezetés, nyugis elbúcsúzás, ami visszavezeti a hallgatót a hétköznapokba.

 

A harmadik lemezükre nem csak kiforrni látszik a Hartyga stílusa, hanem véleményem szerint megtalálták azt a csapatot (Albert Kuvezin távozása nem okozott minőségbeli romlást), amelyik mindezt olyan tudással valósítja meg, amit előzetesen elképzeltek. Külön öröm, hogy van olyan számuk, ami élőben még jobb, még felkavaróbb, magával ragadóbb, mint a lemezen – csak így tovább.

 

Kinek ajánlom: tuvai torokéneklés rockzenével kiegészítve – az újdonságokra vágyóknak kötelező.

2018-ban megjelent album (Hevhetia)

Az együttes facebook oldala: http://www.hartyga.com/

 

 

 

Red Baraat: Sound the People (CD)

 

Az együttes előző albuma (Bhangra Pirates) nagyon tetszett, elvégre nagyon sok bhangra volt benne, és a dobok közül a dhol hangját szeretem a legjobban. Mindezek fényében egy pillanatig sem haboztam, amikor az idén nyáron megjelent új, sorrendben immáron ötödik stúdiólemezük a közelembe került. Aztán annak rendje és módja szerint meglepődtem, mert nem azt kaptam, amire számítottam. Míg korábban hangsúlyosabbnak éreztem a bhangrát, addig most eltolódtak az arányok és sokkal meghatározóbb lett a jazz. Ezzel nem azt mondom, hogy a Red Baraat idén nem jó muzsikát csinál, csak időbe telt mire megbarátkoztam ezzel a kilenc szerzeménnyel.

 

Ez a változás jól megfigyelhető rögtön az első számnál (Next Level), ami úgy kezdődik, mint ahogyan az előző album végződött, erőteljes bhangrával, a fúvósok hozzák a keleti dallamot és ritmust. Azonban nagyjából az első perc után a szaxofon szédítő szólózásba kezd, amúgy jazzista módra – még mielőtt azonban besokallnánk, ügyes tempóváltással visszatérünk az eredeti dallamhoz. Ez nem az egyetlen újszerű megoldás a lemezen, példának okáért ott van rögtön a második tétel (Kala Mukhra), aminek egyediségét a pakisztáni vendégénekes, Ali Sethi adja. Ha már vendégénekes. Amikor első alkalommal hallgattam a címadó számot, azt hittem Eminem jött vendégségbe. Ugyanaz a hang, artikuláció, szövegelés – persze nem így van, csak Heems (polgári nevén Himanshu Kumar Suri) előadásmódja nagyon hasonlít hozzá. Ez biztos véletlen, de ettől függetlenül tényleg nagyon különleges lesz a dal, mert a zenei alap meg jellegzetes Red Baraat, ami közeledik a hip-hophoz.

 

Úgy gondolom, hogy az együttes határozott léptekkel tovább halad azon az úton, amelyen az ázsiai zenéket apránként keresztezik mindenféle modern muzsikával (bhangra, jazz, pszichedelia, hip-hop). Remélem a világ, hozzám hasonlóan követi őket, mert a helyenként szokatlan, időnként kakofóniába hajló megoldások (lásd „Punjaub March”) dacára ez egy izgalmas muzsika, olyan kísérlet, aminek még nem látom a végeredményét. Remélem a táncolhatóságra legalább akkora figyelmet fordítanak, mint a zenei sokszínűségre, ami egyébként tényleg jellemző Amerikára.

 

Kinek ajánlom: indiai és jazz keveredik ebben a zenében, elsősorban jazzkedvelőknek ajánlom.

2018-ban megjelent album (Rhyme and Reason Records)

Az együttes weboldala: https://www.redbaraat.com/

 

 

 

Kepa Junkera: Fok (CD)

 

Valamiért tavaly elkerülte a figyelmemet a baszk harmonikás, Kepa Junkera lemeze, de szerencsére most végre eljött a megismerés ideje. A borító ezúttal szerényebb, mint a fantasztikus Maletak, de azért ez sem csúnya, hiszen a kép egy szerényen lángoló harmonikát ábrázol, ami utalás az album címére, hiszen a Fok magyarul tüzet jelent. Valamint arra a hevületre is asszociálok, ami Junkera és hangszere kapcsolatát jellemzi.

 

A Maletak egyfajta spanyol körutazásnak tekinthető, és ez a fajta kalandozás jellemzi a Fokot is. Ezúttal a katalán zenei hagyományoknak járunk utána, Katalónia, Valencia, Baleárok és a szardíniai Alghero városában (itt a középkor óta élnek nagy számban katalánok). Gyakorlatilag örömzenélésről van szó, amelyben Kepa Junkera a hangszerével csatlakozik a helyi muzsikusokhoz, és közösen adják elő a többnyire hagyományos dalokat. Mindez 34 tételben élvezhetjük (illetve elérhető még 7 ráadás nóta), megcsodálhatjuk a mennyire változatos ez az örökség, és milyen remek muzsikusok vettek részt a felvételekben. A tekintélyes lista a műszakiakkal együtt több mint kétszáz nevet tartalmaz, sajnos nálunk gyakorlatilag majd mindenki ismeretlennek számít (Miquel Gil, Pep Gimeno Botifarra, Urbàlia Rurana, Marina Rossell, stb.) – éppen ezért ez jó alkalom lehet az ismerkedésre.

 

Az efféle válogatásokban úgy gondolom mindenki talál kedvére valót, hiszen van férfi és van női ének, szomorú és vidám nóta, mindenféle zenekari felállás – és közben nagyon sok stílust megismerünk, melyek többsége szintén ismeretlen számunkra (jota, polca, cobla, stb.).  Kedvenceim dalaim közé tartozik a „Nondik Jo Maurizia” az egymással feleselő női kórus és az egyszerű hangszerelés miatt. Aztán persze kihagyhatatlan a „La Muixeranga”, vonulós tempójával, valamint a kaszálás hangjaival indító (lásd második klip) „Els Segadors”, ami nálam simán a munkadal csoportba kerülne, ha helyenként nem lennének benne olyan betétek, amelyek az udvari és a kísérleti zene kategóriába tartoznak.

 

Ez a dupla CD tiszteletre méltó dalcsokrot tartalmaz, és talán csak úgy lehetne jobb, ha a maradék katalánok lakta terület, vagyis Andorra és Dél-Franciaország is képviseltetné magát. De nekem egyáltalán nincs hiányérzetem, annak meg tényleg örülök, hogy a Sorginak együttes sem hiányzik a névsorból.

 

Kinek ajánlom: fantasztikus katalán zenei válogatás – elsősorban az ilyen muzsikát kedvelőknek ajánlom, illetve Junkera miatt a harmonika szerelmesei se hagyják ki.

2017-ben megjelent album (Satélite K)

Az előadó weboldala: http://www.kepajunkera.eus/