P. D. James: Takard el az arcát!

Amikor először olvastam P. D. James-krimit, még fogalmam sem volt róla, hogy a rejtélyes kezdőbetűk egy írónőt takarnak. Természetesnek gondoltam, hogy ha valaki detektívtörténeteket ír, és nem Agatha Christie-nek hívják – akkor férfi. Phyllis Dorothy James (1920-2014) nem véletlenül választotta az enigmatikus írói nevet. 1962-ben, amikor első regénye, a Takard el az arcát! megjelent, még mindig sok volt a nőírókkal szembeni előítélet. Mivel azonban a monogramból nem derült ki a szerző neme, első regénye úgy kaphatott egyértelműen pozitív kritikákat, hogy azok íróinak fogalmuk sem volt róla, hogy egy nő művét olvassák: így lelkesen és elfogulatlanul dicsérték „Mr. James” rejtélyszerkesztői és jellemábrázoló képességét.

A regény dicsőséges és megfontolt karrier kezdőpontjául szolgált: az írónő hosszú élete alatt mindössze tizenkilenc regényt írt, ezeket azonban gyakorlatilag kivétel nélkül mesterműnek tartják, s olyan könyveknek, amelyek megújították a műfajt. Elismerésképpen James elnyert számos nevezetes díjat: a Krimiírók Szövetségének Ezüsttőrét például háromszor is, 1987-ben pedig az életműért járó Gyémánttőrt. Tizenöt művéből készült mozi- vagy televíziós filmváltozat: a leghíresebb közülük Alfonso Cuarón Az ember gyermeke című, 2006-os disztópiája, amelyben Clive Owen játszotta a főszerepet. Jamest hét egyetem avatta díszdoktorává, öt oxfordi és cambridge-i college pedig dísztagjává. Megkapta a nevezetes lovagrend, A Brit Birodalom Rendje tiszti fokozatát (OBE), s 1991-ben bárónői rangot nyert II. Erzsébet királynőtől: ő lett Holland Park baronessze. Mindezt mulatságos összevetni azzal, hogy az írónő egyébként egész életében megtartotta „rendes” munkáját is: 1979-ben a közszolgálatból ment nyugdíjba.

A sok elismerést írói tehetségének köszönhette. Azzal hogy teljességgel egyedi cselekménybonyolítású történeteket talált ki, minden krimirajongó kedvencévé vált. Műveinek sajátos stílusa, egyéni hangja, olykor ironikus, máskor pszichologizáló karakterábrázolása viszont érdekessé tette könyveit a szórakoztató irodalmat (akár sznob módon) kerülő és a feltétlenül igényes olvasmányra vágyó olvasóközönség körében is. Már első könyvével hagyományt teremtett és műfajt újított. Felléptette későbbi állandó főszereplőjét, Adam Dalgliesht, a művészi adottságokkal is rendelkező, fiatal nyomozót, számos olvasó kedvencét, aki végül kötetei közül tizennégyben is megjelent. Viszont olyan kíméletlenséggel és érdekfeszítően ábrázolta egy felső középosztálybeli angol család széthullását, s azt, hogy az angol vidék a legkevésbé sem hamisítatlan és bájos, ahogyan csak egy nagy író tehette.

Mint kiderült, James hat teljes évig dolgozott ezek a könyvön: közben ugyanis beteg férjét és két lányát is el kellett tartania, ezért hivatalnoki munkát vállalt az egészségügyben. A Takard el az arcát! ezért úgy született, hogy szerzője minden reggel a kelleténél jóval előbb felkelt, s munkába indulás előtt minden nap két órát szigorúan az írással töltött. Talán ezért olyan tiszta a szerkezete és ezért képes szinte patikamérlegen kimérve adni tragédiát és kisszerűséget. Indítása akár egy Christie-regényé is lehetne: a faluünnep másnapján a vidéki udvarházban megfojtva találják a kihívó modorú, szép, s csak nemrég felvett szobalányt. Ahogyan azonban megismerjük a gyanúsítottakat, a megelőző eseményeket, s a különös és már-már túlságosan idilli körülmények közt élő Maxie-családot, a rusztikus bűnügyi kirándulás egyre inkább a keserű társadalomkritikának adja át a helyét. Közben persze azért a rejtély miatt is izgulhat az olvasó: s a műfaj szabályainak megfelelően csak az utolsó fejezetben tudja meg, ki is volt a gyilkos, s miért gyilkolt.

Nagyon hálás vagyok a 21. Század Kiadónak, akik immár nemcsak az ötödik P. D. James-regényt adják ki magyarul, de úgy tűnik, 2018-tól önálló sorozatot szentelnek a detektívtörténetek nagyasszonyának, amely modern, ám egyben tradíciókat őrző külsejével is hív az olvasásra. A Takard el az arcát! mellett idén az írónő másik nevezetes könyve is napvilágot látott a kiadónál: a Nem nőnek való, amelyből – egy vérfagyasztó és borongós krimirejtély mellett – James másik nevezetes nyomozóalakját, a tűzrőlpattant, a nők önállóságát és egyenrangúságát már puszta létezésével is bizonyító Cordelia Greyt is megismerheti az olvasó. Mindkét regény gondos szerkesztéssel, szép fordításban jelent meg.

Én csak egy dolgot nem értettem – hogy vajon miért lett James első regényének új magyar címe Takard el az arcát! a már megszokott Takard el arcát! változat helyett. Ez a sor ugyanis John Webster Amalfi hercegnőjéből való („Cover her face. Mine eyes dazzle; she died young.”): a művet nálunk is bemutatták, utoljára a Nemzeti Színház, 2009-ben. Az idézett sor egyetlen, Vas István féle magyar fordítása így hangzik: „Takard el arcát, káprázik szemem – Fiatalon halt meg.” Persze mindez csak azért érdekes, mert Agatha Christie rajongói jól ismerhetik ezt a szöveget a Szunnyadó gyilkosság című regényből. Amikor P. D. James kiadta a saját könyvét, Miss Marple utolsó nyomozása már létezett, viszont senki sem ismerhette még: hiszen kéziratát egy páncélszekrény rejtette, hogy majd csak akkor jelenjen meg, ha írója a karrierje végére ér. Az angol krimi két nagy alakja tehát egymástól teljesen függetlenül idézte meg a Shakespeare-kortárs drámaszerző sorait. Érdemes megnézni, mit kezdett velük P. D. James!