Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

For Peace Band: Always Love (CD)

 

Pár héttel korábban írtam az erdőmániásoknak íródott Sinrin-Joku kötetről, amelyben többek között volt egy olyan állítás, miszerint nem minden erdő alkalmas a feltöltődésre, ehhez szükséges pár feltétel meglétére. Valami hasonlót lehet a szigetek esetében is, mert a jelek szerint van, ahol benne van a levegőben a reggae, és van ahol nincs. Persze valószínűleg kapásból mindenkinek Jamaica jut az eszébe, ami alapban helyes megfejtés, csak ma már szó sincs kizárólagosságról, amire jó példa a For Peace Band, akik Guam szigetéről indultak neki a nagyvilágnak.

 

Hamubasült pogácsa helyett nagylemezzel és pár évnyi tapasztalattal vágtak neki az útnak, aminek az egyik fontos állomása az idén megjelent második album, az Always Love. Tökéletes reggae muzsikát hallok, amiben egyaránt megvan napjaink és a hetvenes évek zenéje, a politikus szövegek, továbbá az a hullámzás, lazaság, lassúság, ami elképzelésem szerint alapban jellemzi ezt a stílust. Azért helyenként érzek némi idegen hatást, ilyen például a „Revival” kezdése és befejezése, ahol Ronald „RJ” Pereira gitárja kifejezetten rockosan szólal meg. Tetszik a dobos/énekes Freddy Bordallo játéka, mert miközben hozza a kötelezőt, időnként apró, szinte észrevehetetlen díszítésekkel egészíti ki az alapokat. Egyébként mind a négy muzsikus (Jacob Iosa és Danton Cruz a másik két tag) nem csak hangszeren játszik, hanem énekelni is tud, de a kedvenceim között ott van az a két szám, amelyekhez vendégénekeseket hívtak meg, kivált a második, a „Judgement Day” tetszik, mert szerintem Nathan Feinstein hangja nagyon illik a nótához.

 

Szeretet, helyenként társadalomkritikus szövegek, lazaság és pozitivizmus jellemzi az albumot, a zenét nagyon helyesen nem variáltak túl, remek húzással az egyszerűségre helyezték a hangsúlyt. Ettől lett tényleg ellenállhatatlan, mosolyra és mozgásra késztető, tökéletes idegnyugtató az Always Love, őket is szívesen megnézném egyszer élőben.

 

Kinek ajánlom: tökéletesnek mondható reggae muzsika, bármikor, bárkinek.

2018-ban megjelent album (Rootfire Cooperative)

Az együttes weboldala: https://www.forpeaceguam.com/

 

 

 

Very Be Careful: Daisy`s Beauty Salon (CD)

 

Tiszta véletlen, hogy a heti cikk második lemeze hasonlóképpen letisztult muzsikát tartalmaz, mint a For Peace Band albuma. Az eltérés a kettő között csupán az, hogy ez nem reggae, hanem cumbia és vallenato. Ez utóbbiról emlékeim szerint még nem esett szó a rovatban, röviden annyit elég tudni róla, hogy Kolumbia karibi régiójának kedvenc stílusa, aminek a népszerűségét az is bizonyítja, hogy a Latin Grammy-díjnak van egy külön „Best Cumbia/Vallenato Album” kategóriája. Hagyományos hangszerei a harmonika, a kézzel püfölt caja vallenata nevű dob, és guacharaca (ami kis túlzással olyan, mintha a reszelőt villával bizergálnánk), üteme meg kétnegyedes vagy hatnyolcados.

 

A Very Be Careful együttes még a múlt század végén alakult Los Angelesben, első lemezük 1998-ban jelent meg, a mostani meg már a tizenkettedik, szóval bőven volt idő tökélyre fejleszteni saját stílusukat, elvégre a stúdiózáson kívül rengeteg koncertet is adtak ez alatt a húsz év alatt. Ellentétben kortársaikkal, ők nem abban látták az ötvenes-hetvenes évek muzsikájának naprakésszé tételének módját, hogy a hagyományos dallamokat mindenféle elektronikával keverjék, hanem szívből jövő „vissza a gyökerekhez” felkiáltással valóban addig mentek hátra az időben, amíg el nem jutottak nagyjából a cumbia és a vallenato kezdeteihez. A teljesség érdekében analóg technikát használó stúdióban vették fel pár nap alatt az albumot – szóval tényleg komolyan gondolták a vissza az időben jelszót.

 

A Daisy`s Beauty Salon című albumra felkerült tucatnyi szerzemény (valamint egy remix) tényleg az egyszerűséget szellemében fogant, a fülbemászó dallamok és a lényegre törő ritmusok gyakorlatilag azonnal elérik a hatásukat, bár nekem szükségem volt némi időre, mire a nyilvánvaló lüktetésen túli apróságokat is felfedeztem. A zene lelke egyértelműen Ricardo Guzman harmonikája és éneke, míg a basszusgitáron játszó testvére, Arturo Guzman, azért a lüktetésért felel, ami szegről-végről a karibi reggae rokona. A lemez egységes színvonala miatt ezúttal nem látom értelmét bármely szám kiemelésének, ez úgy jó, ahogy van, tetszik az évek munkájával kialakított saját hang, stílus.

 

Kinek ajánlom: cumbia és vallenato együtt – latin zenét kedvelőknek kötelező.

2018-ban megjelent album (Downtown Pijao)

Az együttes weboldala: http://verybecareful.com/

 

>

 

 

Balkan Paradise Orchestra: K’ataka (CD)

 

Sajnálatos módon nem jutottam el az idei Babel Sound Fesztiválra, így lemaradtam a lehetőségről, hogy élőben lássam a Barcelonában három évvel ezelőtt alakult Balkan Paradise Orchestra formációt. Ami nem csak azért szomorú, mert tíz csinos fiatal hölgyből álló együttes lépett színpadra azon a kedd éjszakán, hanem mert az általuk játszott muzsika is különleges a maga nemében, nem csoda, hogy ilyen rövid idő alatt már nyertek vele pár díjat.

 

Nevükhöz méltóan valóban a Balkán-félsziget színes zenei kavalkádja hatott rájuk elsődlegesen, ezen belül pedig az ottani rezesbandák mintájára gyarapodott a hangszerpark és a repertoár. Azonban a legnagyobb hiba lenne őket sima tribute csapatnak elkönyvelni, nekem sokkal inkább az osztrák Federspiel jutott az eszembe a mentalitás és a hangszeres tudás okán. Az idén megjelent első lemezükön tizenhárom slágert dolgoznak fel – nem tévedés, egyetlen alkalommal sem az „eredeti” verziót halljuk, hanem a BPO elképzelése alapján módosított, saját képükre formált változatot.

 

Ennek a törekvésnek a legtöbb esetben a féktelen vitalitás esik áldozatul (ez ugyebár nem egyenlő a tempóval, a gyorsasággal, azt szükség szerint megtartják, illetve figyelembe veszik), ezért aki házibuliba való talpalót keres, az némileg csodálkozni fog, ugyanis inkább a korábban említett Federspiel módszer az uralkodó, miszerint különféle stílusokkal dúsítják, lassítják, tördelik az eredetit. Jó példa erre a „Bolero del lladre”, amelynek nyitánya nyomokban Csillagok háborúja témát tartalmaz, majd később énekkel gazdagodik, miközben a rezesek a jól ismert boleró témáját nyomják, amit finoman ellenpontoz az afrikai dobolás. Vagy ott van a „Miserlou”, ez a hagyományos dal a Mediterráneum keleti feléből, amit a Ponyvaregény című filmből ismerünk, és ami ezúttal kakofóniába fullad. A számok többsége instrumentális (a két énekkel kiegészített darab viszont nagyon jól sikerült, kivált az „Ederlezi” fantasztikus a maga visszafogottságával, finom fúvósaival), és a remek időtöltés annak eldöntése, felfedezése, hogy éppen mit és hogyan tesznek hozzá az eredetihez. A K’ataka fantasztikus album, tehetséges fiatal muzsikusok bemutatják rajta, hogy mit gondolnak a Balkánról, a zenéről, és úgy általában a műfajok közötti átjárásról. Ígéretes bemutatkozással leptek meg, remélem a következő album hasonlóan élvezetes lesz.

 

Kinek ajánlom: ígéretes rezes muzsika a Balkántól a nagyvilágig – az újdonságokra vágyóknak jó választás.

2018-ben megjelent album (Segell Microscopi).

Az együttes weboldala: http://bpo.cat/