Főkép

Paul Kalkbrenner, kis túlzással, legenda. A populáris minimál techno egyik legjobb live actje nemcsak hihetetlenül népszerű világslágereivel, hanem a Berlin Callingban nyújtott alakításával is simán beírta magát az elektronikus zene történelmébe. A film amúgy valóságos óda a berlini techno színtérhez, úgyhogy ha valakinek esetleg kimaradt, mindenképp pótolja, ha bármilyen affinitása van a gépi muzsikák iránt. Szóval az öreg PK valóságos legenda, és, mint ilyen, nyugodtan megtehette volna, hogy haknira veszi ezt a sokadik budapesti buliját, bő másfél órán keresztül vakargatja a cuccát, aztán egy "köszönöm Budapest"-tel lesétál a színpadról és felmarja a (gondolom) hihetetlen gázsiját.

 

De nem ez történt szerencsére, mert Kalkbrenner olyan partyt rittyentett az égő arcú, izzadt fejű fiataloknak és kevésbé fiataloknak ezen a szombat estén, hogy az arcom is leszakadt. Nagyon régen voltam már ennyire euforikus feelingű bulin, ahol tényleg felszabadultan lehetett topogni a kellemesen nagy, de azért a táncolásra teret engedő tömegben.

 

Ráadásul a dalokat is eléggé jó érzéssel válogatta, és bár ez a turné elsősorban a Parts of Life című új lemezről szólt, bőven fele-fele arányban kerültek be a műsorba az olyan óriási alap dalok, mint a "Sky and Sand" (első csúcspont), a Gary Jules-féle "Mad World" remixe, vagy az elképesztő energiákat felszabadító személyes kedvenc, a "Feed Your Head" (oké, ez is egy tulajdonképpeni feldolgozás, de PK alapja teljesen más dimenzióba helyezi a Jefferson Airplane pszichedelikus slágerét).

 

Bár elsőre az új album nem annyira találta meg az utat hozzám, és féltem is tőle, hogy mennyire fognak kilógni az új tételek a klasszikusok közül, de igazságtalan lenne azt mondani, hogy a "Part Fourteen" nem volt legalább akkora eufória, mint, mondjuk a szett végén elhangzó "Aaron". Meg nyilván elsőre a korai kezdés meg a relatíve rövid játékidő is furcsa volt, de ez az este ennél nem is sülhetett volna jobban el. A kegyetlen hőhullám ellenére mindenki kitáncolta a lelkét, és tényleg úgy érezhette magát az ember, mintha a Berlin Calling egyik jelenetében (vagy Ibizán, haha) veretné teljes átéléssel, a zenével együtt élve.

 

 

A hangosítás is maximálisan király volt, nem tolakodó, az embernek nem szakadt be a dobhártyája, de szólt, ahol kellett, szép basszusokkal és a PK-nél fontos szerepet játszó dallamok előtérbe helyezésével. És hősünk is végig vigyorgott meg csápolt (már amikor nem a cipőjét mutatták a kamerában), szóval egyáltalán nem adta a kiégett profi látszatát sem, és nem tudom minek kéne még történnie, hogy legalább a nyár bulija címét ne ez az este vigye el.