Főkép

A 2018-as Sziget péntekje – legalábbis egy Nagyszínpadhoz hűséges néző szemével – tipikus Sziget-napra sikerült. Nem felejthetetlenre, nem unalmasra – tipikusra. Akárhányszor voltam kint a fesztiválon, minden nap szinte ugyanilyen élményekkel mentem haza: volt a zenekar, ami érzelmileg képtelen megérinteni; a meglepetés, ami mindent visz; és a várva várt előadó, aki nincs teljesen rendben, de nehéz rá haragudni.

 

A színpadon a The Kooks kezdett abban a hálátlan, délutáni sávban, amiben nagyon nehéz a közönséget megfogni. A hangulat nem olyan verőfényben, mint este, a közönség összetétele sem szórakoztató vagy hangulatosan sok még, mivel vagy korainak látták még, hogy kijöjjenek, vagy próbálják magukat fellocsolni valahol az előző este után. Az egyetlen reménye a kilátogató rajongókban lehetett, a zenekar teljesítménye mégis a „tisztességes” regiszterben mozgott: minden egyes szám jól szólalt meg, a közönséggel való interakció a maga angolos, hűvös módján őszintének tűnt. A benyomásom a zenekarról pozitív, és remélem, hogy a megjelenő rajongók ennél sokkal erősebb szavakat tudnak használni, de sajnálom, hogy nem volt a koncertnek egyetlen momentuma sem, vagyis egy vagy két olyan nagy mozzanata, amire csettint az ember, amiért örül, hogy ott lehetett. Tény, hogy nekem nehéz ilyet adni, ha egyszer nem hallgatom az adott zenekart, de ahogy a következő fellépő esetében látni fogjuk, egyáltalán nem lehetetlen, úgyhogy mégis tartom, hogy a The Kooks előadása valóban mindössze a kényelmi középkategóriába tartozott.

 

Egy világbéke és összetartozás fontosságát hangsúlyozó közös Nagyszínpad előtti megmozdulás után következett Parov Stelar, akinek a felfutása előtt korábban értetlenül álltam. Azt el tudtam fogadni, hogy az electro-swing egy laza fúzió, azt azonban, hogy ez ne egy rétegdolog legyen, hanem a legnagyobb fesztiválszínpadokon átsöprő stílus, alig. De nem figyeltem eléggé, hiszen csak van ott valami, amit élőben úgy ki tudtak aknázni, hogy ekkora buli kerekedjen belőle. Volt valami annak a koncertnek az energiájában, áthatotta a szórakoztatni akarás, és amire korábban utaltam, hogy igenis tud emlékezetes pillanatot okozni ismeretlen zenekar is: a jó értelemben vett swag volt, ahogy a három jólöltözött, jólfésült fúvós a színpadi kifutójának végére vonult játszatni, és zenéltek, de úgy igazán.

 

Nem koncert volt ez, vagy buli, hanem show, szuper látvánnyal ráadásul, ami sikeresen vonta a hatása alá a közönséget. Volt szerencsém kicsit magasabbról végignézni az egészet, így jól ráláttam a közönség hatalmas masszájára, és nagyon szórakoztató látvány volt, ahogy hirtelen ezen a napon mindenki rádöbbent eddig lappangó swing-tudására, és persze arra, hogy ott helyben ki is aknázza, de ez például önmagában szépen mutatja, miben áll Parov Stelar zenéjének ereje: kilazítja, feldobja az embereket. Biztos vagyok benne, hogy ha jövőre is jönnek, ugyanúgy meg fog telni a tánctér, ugyanúgy fog mindenki partizni, mintha életében először hallaná őt és a zenekarát.

 

De azon a napon, amelyiken Lana Del Rey a headliner, Parovéknak is hátrébb kell lépniük egyet. Lana zenéjével ápolt kapcsolatom biztosan nem egyedi: a Born to Die albumot nagyon szeretem, elegáns, atmoszferikus, de a későbbi munkáiból mindössze egy-egy számot tudtam összecsipegetni magamnak, az ízlésemnek az újabb albumok már nem elég dinamikusak. Magát a koncertet sem mondanám éppen dinamikusnak, és az ének helyenként küzdelmesnek, sőt, fájdalmasnak, mármint hangilag fájdalmasnak hangzott, de nem tudok őszintén elégedetlenkedni ezek miatt.

 

Lana jelenléte, kisugárzása ugyanis fantasztikus. Érdekes, hogy ettől a koncerttől csak még nehezebben tudom eldönteni, hogy távolságtartó vagy közvetlen személyiség-e, inkább amolyan hűvös. A dalainak szövegeiben is váltogatja a szerepeit, egyszer porcelánból készült milliárdos-feleség, aki gyöngyöt visel; egyszer a melegszívű, szeretetre vágyó lány a szomszédból, akivel be lehet pattanni az apja kocsijába és lemenni mólóra. Ezt tökéletesen hozta élőben is, ráadásul autentikusan, mintha ez a múlt századi atmoszféra, amire akkora hangsúlyt fektet hangzásban, tematikában, imidzsben, nem puszta marketingfogás, hanem tényleg személyiségbeli dolog lenne. A színpadi fények, az a kevéske koreográfia, a kivetítő fekete-fehérsége is mind-mind erősítette ezt az érzést, de ez egyik sem érne semmit, ha nem lenne az előadó nem olyan, amilyen.

 

Sajnálom, hogy a hangi adottságai nem az igaziak, de ezzel ő is tisztában lehet, meglepően sokszor bízta a közönségre az éneklést, és egyáltalán nem csak akkor, amikor ennek interaktív funkciója lett volna (a legszebben elénekelt dal talán a „Video Games” volt, ami nem különösebben megerőltető). Lanával kapcsolatban tehát ez csap bennem össze azzal, hogy a Szívkirálynő címet azonban talán minden jelenleg futó, mainstream énekesnő közül neki adnám legszívesebben. Nagyjából kétszázszor köszönte meg mindent a közönségnek, nézői kérésre elénekelt egy dalt kíséret nélkül, amiről megjegyezte, hogy sosem szokták játszani (The Blackest Day), és még a koncert eleje körül lement az első sorokban állókhoz szelfizgetni.

 

Lana Del Rey ereje az atmoszférateremtés és az élményadás képessége – ezt a lemezein is hallani véltem, most már tudom, hogy élőben is így van. Egy koncertről vagy egy fesztiválnapról pedig mégis mivel menjen haza az ember, ha nem élménnyel?