Főkép

Amennyire féltem első alkalommal attól, hogy Scalzi valami újszerűbe fogott ezzel a kimondottan krimis hangsúlyú sorozattal, annyira vártam most, hogy végre újra a Bezárt elmék világában járhassak. A köszönetnyilvánítás tanúsága szerint Scalzi több időt töltött ennek a kötetnek a megírásával, mint a megelőző egyéb regényeivel, és ez bizony érződik is a Fejvesztvén. Nem tudom, végül minek köszönhetjük, hogy egyáltalán elkészült ez a kötet, illetve, hogy lesznek-e a további folytatások... pedig ha valamiből, akkor egy ilyen nyomozópáros ügyeiből végtelen hosszú sorozat válhatna.

 

Shane ügynök, aki már-már bosszantó mértékben használja el rohamosan rövid idő alatt mind a saját, mind a kötelék, mind a bérelt szrípiókat (el lehet kerülni egyáltalán, hogy egy macskát mentve bent égjen egy házban, vagy hogy ugyanaz az autó, ugyanakkor kétszer is elüsse? na ugye, hogy nem!), még mindig leginkább zöldfülű kollégának számít, Vann pedig továbbra is a végletekig dörzsölt, éles eszű rangidős, aki terelgetni, tanítgatni próbálja az ifjú kollégát. No meg felhívni a figyelmét mindarra, amire gyerekkorától hadenesként élve elsőre nem gondol, és kevéssé veszi észre az emberi jeleket egy bűnügyi helyszínen. Természetesen persze az alapvetően hadenesekkel kapcsolatos bűnügyeket vizsgáló nyomozópáros esetén azért előnyös tud lenni, ha legalább az egyikük hadenes.

 

Ezúttal az egyetlen, igazi, külön hadenesekre megalkotott sport, a hilketa profi ligájában történik haláleset – ráadásul olyan módon, ahogyan egyáltalán nem szabadna halálesetnek történnie. A hilketa gyakorlatilag leginkább talán az amerikai focival rokonítható, azzal az apró különbséggel, hogy labda helyett a „kecskének“ nevezett játékos fejét kell első körben letépni, és azt eljuttatni a továbbiakban a megfelelő helyre. Nos, az ötlet remek: pörgős játék, erőszakos annyira, amilyenné egy élő emberek által vívott sport sosem válhatna, miközben elméletben a hadenes játékosok biztonságban fekszenek az ágyukban, és némi fájdalomérzettől eltekintve kutya bajuk sem lehet. Legalábbis nem több, mint amivel hadenesként már amúgy is küzdenek.

 

Természetesen maga a nyomozás nem áll meg a személyes szálak, indítékok, lehetőségek kibogozásánál, ahogyan az előző kötetben is, itt is nagy szerepet kapnak a társadalmi-politikai témák. A hadenesek nincsenek nagyon sokan (a Föld népességének pár százaléka), de bőven elegen ahhoz, hogy releváns témát szolgáltassanak szerte a világon, és minden országban másképp kezelik a velük kapcsolatos kérdéseket. A támogatás első nagy hulláma azért csitul, mikor a kormányok ráébrednek, mennyibe is kerül egy szrípió, vagy egyáltalán egy hadenes mindennapi ellátása – a hadenesek helyzetének újragondolása nem meglepő módon a támogatások, kedvezmények jelentős csökkentéséhez vezet. És hát nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint Shane ügynök, akinek egy percig sem kell az anyagiak miatt fájlalnia sem a robot, sem a két főállású gondozó által ápolt igazi fejét.

 

Visszatekintve kevésbé éreztem ezúttal hiányosnak, elnagyoltnak a karaktereket, mint a korábbi kötetben – felmerült egy-egy olyan aspektus, ami színesíti az eddig a főhősökről, és közvetlen környezetükről alkotott képet. Ahogyan Vannról is fokozatosan többet tudunk meg, ahogy felnyitja Shane szemét az emberek és az életük nagy részét szrípióban leélők közti különbségekre, vagy ahogyan Shane a barátaihoz, a szüleihez viszonyul és viszont. A hadensek helyzetének megváltozása is sok érdekes kérdést felvet, illetve lehetőséget ad a találgatásra, hogy vajon mi várható a jövőben az állami intézkedések és az új törvénykezések nyomán: például már megjelennek a tüntetők a hilketa meccsek előtt, kifogásolva azt, hogy csak hadenesek vehetnek részt a bajnokságban, vagy például hogy a megszorítások nemcsak az egyéneket érintik érzékenyen, hanem például a teljes hilketa ligát is, akik egyáltalán nem számoltak az állami támogatás csökkenésével…

 

Mindez nagyon messzire vezethet még, és ha a regényben prognosztizált változások mind ténylegesen nagyon hamar bekövetkeznek, igen izgalmas következő részeknek nézhetnénk elébe ebben a világban – nem kis mértékben bonyolítaná meg a későbbi nyomozásokat, ha a szrípiók használhatósága és általános elérhetősége tényleg olyan módon és mértékben alakulna át, ahogyan több szereplő látja a közeljövő eseményeit. Remélem, hogy Scalzi számára volt akkora élmény ezt a kötet írni, újra ezzel a világgal foglalkozni, hogy az egyéb történetekkel elért sikerei nem tántorítják el attól, hogy elmesélje Shane és Vann ügynökök további nyomozásait is.