Guy Haley: Sötét Impérium

Úgy gondolom, mindvégig az volt a terv, hogy a Hórusz lázadásról és a Bestia felemelkedéséről szóló aktuálisan futó monstre-sorozatok mellett az önálló, magukban is élvezhető illetve érthető – és persze a Warhammer 40.000 univerzumában játszódó – kötetek is mihamarabb a hazai olvasók kezébe kerülhessenek. Egyrészről ez dicséretes, másrészről viszont az előzőleg említett két sorozat gyorsabb megjelenését gátló tényező. Az elmúlt hónapok alatt viszont láthatóvá vált, hogy a Tuan Kiadó valóban hozza nagyjából havonta az új regényeket, ahogy ígérte, és a rajongók újdonság utáni igénye soha nem látható (vagy várható) szinten van jelenleg kiszolgálva. Emiatt maradjunk annál a kiinduló pontnál tehát, hogy az önálló kötetek felbukkanása jó hír – de ide még visszatérnék később.

Ezen önálló regények egyik első példánya itthon Guy Haley Sötét Impériuma lett, ami a Bestia sorozat után pár ezer évvel játszódik. Jó választás, mert roppantul friss és aktuális, hiszen a Warhammer univerzum felett bábáskodó cég, a Games Workshop tavaly adta ki a könyveknek háttért biztosító terepasztalos, figurás stratégiai játék nyolcadik kiadását, ami rengeteg szabály- és sereg-módosítást tartalmazott. Annyit, amivel – szó szerint – több szabálykönyvet is sikerült megtölteniük az alkotóknak, de az egyszeri olvasónak sokkal fontosabb az, hogy a nyolcadik kiadással a Warhammer 40.000 sosem pihenő, folyton háborúban álló univerzumában is haladt nagyjából száz évet előre az idő, és ez alatt bizony sok minden megváltozott. A Sötét Impérium pedig nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a változások jelentős részét regényes formában mutassa be.

A kötet két részből áll: egy pár oldalasból az elején, ami a Hórusz felkelés után az Ultragárdisták szinte félisteni primarchája, Roboute Guilliman egy árulóvá vált primarcha-testvérét, Fulgrimet üldözi, és eközben az életét veszti. A második rész tízezer évvel később veszi kezdetét, az univerzum aktuális jelenében, amikor az egészen eddig sztázisban tartott Guillimant „feltámasztják” egy xenónak hála, és az újra az emberei közt járó primarcha döbbenten ébred rá, hogy az Impérium a pusztulás szélén áll. A Káosz istenei és az eltelt időszak alatt majdnem a felismerhetetlenségig eltorzult áruló űrgárdista légiók előtt a felszabdalt, elégtelen létszámú űrgárdista káptalanok – amik Guilliman saját reformjai nyomán jöttek létre tízezer évvel ezelőtt –, nem tudnak már hatékonyan fellépni a fenyegető erők ellen, így nyitva állnak a pusztulás előtt az Impérium világai. Még az Ultragárdisták saját szülővilága és annak pár száz bolygóból álló csillagbirodalma is támadások kereszttüzében áll. Guilliman parancsára elkezdik az űrgárdisták új, fejlesztett, Primaris generációjának kitenyésztését és hadrendbe állítását.

Guy Haley prózájától az eddig olvasott egy regényének fényében nem vártam túl sokat, maximum tisztességes iparosmunkát, ezért kissé meglepődtem, majd megörültem, mikor észrevettem, hogy a könyvben néhol meglepően jó, sötét tónusú, pátosszal teli narratív, leíró részeket olvashattam. Nagyon illettek a cselekményhez, meg az univerzum „grimdark” hangulatát is jól adta vissza, már-már Ian Watsont idéző részek voltak ezek, mindenképpen a regény erényei közé sorolnám őket, kár, hogy a kötet későbbi részeiben ritkábban bukkantak csak fel. A párbeszédek és – főleg – az akciójelenetek már nem sikerültek ennyire jól, de különösen nagy problémám sem volt velük, egy jó közepes értékelést azért megajánlok ezeknek is. A történet maga már jobban sikerült, több hirtelen fordulat is történt, amiket nem vártam előre, bár visszatekintve rájuk látszik, hogy logikus események voltak, csak nem hittem, hogy az adott rész (bolygó) szereplőinek sorsa ennyire epikus és sötét lesz. A túlzott optimizmus hibájába estem, pedig az ellenfelük maga a Káosz egyik istene (Nurgle, a Járványok Ura) volt, szóval nem is tudom, mit képzeltem. A többi helyszínen folyó történések is illenek a regénybe, nem zökkentik ki az olvasót, üresjárat még a nyugalmasabb részekben sincs, sőt. A nyugalmasabb részek fő alakja ugyanis Guilliman primarcha, akit közvetlen közelről figyelhetünk (végre), nem csak távoli szereplőként, mint az eddig kiadott könyvekben a többi primarchát általában. Olvashatjuk gondolatait, vívódásait, ahogy megkérdőjelezi saját döntéseit, sőt a Császárról és kettejük kapcsolatáról is új dolgokat tudhatunk meg, ami mindig öröm.

Azonban a Sötét Impérium nem a fenti dolgok miatt ajánlott olvasmány – regényként szerintem leginkább közepes –, hanem azoknak lehet igazán érdekes, akik a lore, a Warhammer-történelem után érdeklődnek. Hol jár most a Warhammer 40K? Mi történik a kétfelé szakadt Galaxissal? Honnan kerültek hirtelen a szabálykönyvekbe ezek a Primaris osztagok, amikről szinte nem is hallott senki eddig? Hasonló kérdések sorára kapunk választ a regényből, ami az előbb megszólított olvasó-típuson kívül még az „újonc” olvasóknak is jó kezdőpont lehet, tekintve, hogy innentől – Roboute Guilliman feléledésétől és az Indomitus-hadjárat elindításától (41.999) – kezdődik az új időszámítás, és az új évezred is ebben a véráztatta univerzumban. Az új olvasók a régmúlt eseményeit pedig majd később bepótolhatják.

Azt írtam többször is, hogy a Sötét Impérium önálló regény. Ezt úgy pontosítanám, hogy nem sorozat. Vagy inkább önálló, sorozatfolyam-kezdő könyv. Ugyanis ne lepődjön meg senki, de egyszerűen nincs vége. Addig jut el, hogy felvázolja az aktuális konfliktust a Guilliman primarcha által vezetett Impérium és a Káosz isteneinek bajnokai közt, de ezek a szereplők a regény végére még csak nem is találkoznak egymással, nemhogy lezárása lenne a történetnek tehát, de még bele sem lendülnek a felek igazán. Lesznek itt még folytatások biztosan, csak győzzük majd olvasni!

Állítólag a Games Workshop figyelmesebben őrködik a Warhammerhez (vagy akármelyik másik játékukhoz) kapcsolódó termékük, így a könyvek felett is, mint az Istencsászár az emberiség felett. Beleszól abba is, hogy eredeti formában vagy honosítottan kell-e a fegyvereket, járműveket szerepeltetni a könyvekben. A nem angol könyvkiadások jogait is azért vonták vissza pár éve (nemcsak nálunk a Szukitstól, hanem minden nem angolul beszélő országban), mert nem voltak megelégedve a fordítások minőségével. Azt akarták, hogy azonos terminológiát használjon mindenki, az olvasók és a terepasztal mellett görnyedők is egyaránt értsék, hogy épp melyik fegyvert sütötték el éppen például. (Nem értem, hogy eszerint az elv szerint hogy szabadott akkor lefordítani a rendházak neveit, de ha jó emlékszem, azért, mert ott meg azt akarták, hogy mivel ezek általában „beszélő, jelentéssel bíró nevek” – Példás Öklök, Sötét Angyalok, stb –, a célközönség is értse, hogy kik ők és miért hívják őket úgy, ahogy.) Én ezen már jó párszor kidühöngtem magam, azóta sem változott az utálatom a magyar honosítás iránt, bármilyen következetesen is ragaszkodnak ehhez a GW-nél és így a Tuan Kiadónál azóta is. Nekem nem tetszik, hogy Mennykősólymon és Hűbérúron repülnek vagy olvasztár-ágyúval lőnek, meg egyik lefordított „technika” sem, de ezt már nem is jelzem sose, megtanultam együtt élni a nyomorommal.

Azonban a Sötét Impérium alulmúlta még a többi, hasonlóan „problémás” regényt is. Azt hittem, nem jól látok, vagy egyszeri hiba lehet, mikor az egyik fejezetben a szárazföldi csapásmérő erők brutálisan erős Land Raider tankok segítségével akarják megtisztítani a fertőzött helyszínt. A „kötelező magyarítás” miatt ez nem maradhatott ugye benne így a könyvben, ezért „Land Rabló”-kon érkeztek a gárdisták a csatába. Hát ez meg hogy kerülhetett bele? Többször is. A land az nem angol szó? Azt nem kell lefordítani? (Ha már egyszer kötelező.) De a Föld Rabló sem hangzana jobban, az biztos, ahogy a Földi Támadó sem sokkal (csak egy kicsit). Mindenesetre ez a feles megoldás nem tudom, hogy mehetett át a szerkesztők és a lektorok „hadán” – és a Land sikló (Land Speeder, aka. Szárazföldi Lándzsa) még csak ez után érkezett… Minden érdekelt féllel szemben tartom azt az álláspontom, hogy az eszközök, rendek, nevek és járművek magyarítása teljesen felesleges, hangulat-gyilkos és elhibázott lépés volt, bárki is ragaszkodott hozzá.