Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Fatoumata Diawara: Fenfo (CD)

 

Valamit mondani – így fordítom magyarra az idén májusban megjelent új Fatoumata Diawara lemez címét, és ez azonnal felhívja a figyelmet arra, mennyire fontos a beszéd, a mondanivaló (ebben az esetben is). A számok megértéséhez úgy gondolom majd mindenki az angolra fordított szövegekhez fordul segítségért (itt egy link hozzá), mivel a bambara nyelvet elég kevesen beszélik a Kárpát-medencében. Viszont tényleg megéri ezzel kezdeni az ismerkedést, mert így képet alkothatunk arról, mi minden járhatott a szerzemények írása közben az énekesnő fejében. Szerelem, a szülők tisztelete, boldogság, illetve annak megosztása, múltra való büszkeség, szerelmi csalódás – kellőképpen változatos érdeklődési kör, és mindenről van mondanivalója. Nem vélemény, mert amennyire értem, nem ítélkezik, csak kérdez, vagy elmondja, szerinte mi lenne a helyes. Mindez egyszerűen megfogalmazva, ahogyan azt a harmincas éveinek közepén járó nő gondolja.

 

Mind a CD képi világa, mind az első videoklip nagyon jól néz ki, köszönhetően Aïda Muluneh fotográfusnak, aki a vizualitásért felel. Neki fantasztikus fotói vannak, a „Nterini” videó (lásd lentebb) pedig egyszerűen mesés. Az éles határvonalak, a tiszta, határozott színek, a kék, a vörös gyakori használata már-már mágikus dimenziót ad a látványnak. A testfestés pedig csak ráerősít erre (szerintem mélyebb üzenettel bír), és a helyszínekkel együtt pedig egyszerre nyújtja a modern turizmus érzetét (gyere és nézd meg a vidéki Afrikát), kiegészítve az itteni ősi kultúra jelenlétével. Diawara egyébként is vonzódik a különleges ruhákhoz, néha olyan, mintha divatfotózáson lennénk, amihez direkt választottak ennyire egzotikus háttereket (Etiópiában forgattak). Bár az az értelmezés sem rossz, amelyik istennőként látja a klipben.

 

Ahogyan a szövegek önállóan megállják a helyüket, úgy a tizenegy szám mindegyike önálló karakterrel bír. Alapvetően persze afropop, de valamilyen szinten mindegyikben ott van az elmúlt hét év minden tapasztalta élménye, amikor ő volt vendég, vagy amikor ő hívott fel maga mellé a színpadra másokat. Van itt blues, amit saját anyasága ihletett (Mama), funky (Negue Negue) és rock (Bonya), és persze Afrika múltja és jelene sorjázik szépen egymás után. Egy interjúban azt mondta Diawara, hogy ez a lemez megmutatja, hogyan érzi magát és miként akar megszólalni. Tudatosan kerülte az angol vagy francia nyelvet, mert tiszteli az afrikai örökségét. De modern hangzást akart, mert ilyen a világ, amiben él, és ehhez szerintem megtalálta a megfelelő zenésztársakat, többek között Vincent Ségal és Sidiki Diabaté személyében.

 

Diawara éneke szinte simogatja a lelket, hangja bársonyos és meleg, olyan, amely nem csak énekelni tud, de mondanivalója is van. Remélem az üzenete eljut a Maliban élő fiatalokhoz, bár ez inkább a fekete kontinens minden lakójához szól.

 

Kinek ajánlom: hallgatóbarát afropop, wassoulou hagyománnyal és mindenféle egyébbel keverve, mindenkinek bátran ajánlható.

2018-ban megjelent album (Wagram)

Az énekesnő weboldala: http://www.fatoumatadiawara.fr/

 

 

 

 

Puhti: Komia (CD)

 

Ragaszkodva a szigorú időrendhez, a világzenével való találkozásom 2015-ben a kéttagú Puhti együttessel kezdődött, amikor a Womex második napját a filmes szekcióval kezdtem, és az első rövidfilm (The Lost Soul) előtt egy dalt eljátszottak élőben. Harmonika, ének, és steppelés – egyszerre volt alter, folk és világzene, nagyjából minden közhely, amit fél perc alatt képes vagyok felsorolni bármely finn együttesről, rájuk is igaz, de közben megvan bennük az egyéniség, és szemlátomást élvezik a muzsikálást. Az eltelt évek során már többször írtam a harmonikás Anne-Mari Kivimäki lemezeiről, de erre az alapvetésre csak most kerül sor.

 

Reetta-Kaisa Iles a duó másik feleként a koncerteken énekel és táncol. Ez a látvány értelemszerűen hiányzik a lemezről, és úgy gondolom részben ennek köszönhetően még letisztultabb, ha úgy jobban tetszik, akkor koncentráltabb zenét kapunk. Aminek az alapja természetesen nem más, mint a Kivimäki által kutatott és feldolgozott falu, a karéliai Suistamo népzenéje. Az ének-harmonika nyújtotta élmény olyan, mintha ott ülnénk hideg téli estén a faházikóban, vagy a véget nem érő nyári éjszakán néznénk a tábortűz lángját a tóparont, és hallgatnánk a két muzsikus zenéjét, ami egyszerre mágikus-révülős-misztikus (elvégre az ördög is felbukkan) és táncra késztetően vidám, életteli.

 

Elfogult vagyok, nekem az egész album tetszik, de azért van három szerzemény, amely bármely világzenei rádióműsorban megállja a helyét. Elsőként a „Sipiläs”-t dicsérem, mert szeretem, ahogyan a tiszta női ének keveredik benne a harmonika hangjával. Ennek minden sorában ott van a hagyomány, ami azonban menet közben modernizálódik, és félidő után átvált kakofóniába. Ennek miértjére a magyarázatot a hozzá forgatott videó szolgáltatja – erről nem mondok többet, tessék megnézni az első klipet. Következőként az abszolút kedvencem következik (Jumala Rankaisee), mert olyan húzása van, amitől szaporábban ver a szív, mozdul a kéz. A hozzá készített videó pedig egyszerűen fantasztikus, a fekete-fehér némafilmeket idéző látványvilág, a lakatlannak tűnő faluban forgatott videót érdemes többször megnézni. A korábban említett filmből vágták össze, és ugye mondanom sem kell, hogy a két hölgy játssza a szerepeket. Harmadikként az idilli vidéki hangulatot árasztó „Emomi” következik, meghittség, harmónia és szeretet, megbecsülés és tisztelet – ezek a fogalmak jutnak eszembe hallgatás közben. Közhely, hogy a finneknél mennyire népszerű hangszer a harmonika, de az album bemutatja, ez nem úri huncutság náluk, hanem a nép és világzenéjük szerves része.

 

Kinek ajánlom: népi hagyományokból építkező, letisztult finn világzene – ezt is mindenkinek ajánlom.

2016-ban megjelent album (Nordic Notes)

A duó weboldala: http://www.puhti.eu/

 

 

 

 

Don Kipper: Seven Sisters (CD)

 

Ahol van kereslet, ott hamarosan lesz kínálat is – ez jutott eszembe, miközben a londoni együttes június végén megjelenő lemezének kísérőfüzetét olvasgattam. Mert mi mással lehet magyarázni azt a bőséget, amely Anglia zenei életét jellemzi? Fesztiválok, kiadók, együttesek és szólisták – mindez nem egyetlen stílusra korlátozódik, hanem az gyakorlatilag mindennek van képviselője. A héttagú Don Kipper társulat Északkelet-London hagyományos muzsikáját játssza – ez gyakorlatilag klezmer, görög, török, cigány, valamint még egy seregnyi kiegészítő elem vegyítését, használatát jelenti, s mindezeken felül még némi jazzes hatást is fellelhető náluk.

 

Vagyis minden megtalálható a repertoárjukban, ami lakóhelyüket jellemzi, ahol a különféle helyekről érkezett nációk békében élnek egymással. Ez az a terület, amit Seven Sisters néven ismernek, szóval a lemez címválasztása nem élő személyekre, hanem egy mozgalmas, igazi multi-kulti környékre utal. Az együttesnek csupán egyetlen hölgy tagja van, Dunja Botic viszont bámulatosan ismeri és használja a balkán énekstílusait, előadásában mind a görög, mind a roma dalok autentikusan szólalnak meg, pontosan tudja, mikor mit kell tennie a hangjával. Ez legjobban a Daniel Gouly (klarinét) kíséretével előadott „Hajri Me Ta Dike” című feldolgozásban derül ki (az eredetit Esma Redžepova jegyzi), ahol nem csak a technika, hanem az érzelmek is a helyükön van.

 

Ez az egyik kedvencem a lemezen, de azért szerencsére többségben vannak a vidámabb, tempósabb darabok, klezmerből is inkább ezt a vonalat művelik. A tíz dal vegyesen tartalmaz saját szerzeményeket és feldolgozásokat, ez utóbbiaknál általában hozzátesznek valami egyénit, valami pluszt. Ilyen a múlt század harmincas éveiből származó Dimitri Semsis kompozíció (Min orkizese), aminek a közepét az úd jazzes témákkal egészíti ki, hogy aztán közösen újra felvegyék az eredeti ritmust, és Botic megmutatja, mit tanul a görög nagymamáitól. A saját dalok közül a szintén klipes „Opa Ela” fogott meg, ebben a görög alapot ügyesen formálják át, egészítik ki a Seven Sisters hatásaival.

 

Úgy gondolom, hogy ez a muzsika igazában élőben teljesedik ki, amikor a zenészek és a közönség egymásra hatása olyan energiákat szabadít fel, amelyek miatt járunk koncertekre. Remélem egyszer még hozzánk is eljutnak, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy a jazzes betétek mennyire erősítik vagy gyengítik a színpadi produkciót.

 

Kinek ajánlom: görög, roma, török és még legalább hétféle stílust felhasználó világzene, jazzes beütéssel – főként balkánt kedvelőknek ajánlom.

2018-ban megjelent album (Riverboat Records).

Az együttes weboldala: http://www.donkipper.com