Főkép

Ez a történet egy fiúról szól. Egy fiatalemberről, élete első szerelméről, nehéz gyerekkoráról, a felnőtté válásról. Arról, milyen egy szigorú, néha kegyetlen, egyben szegény fundamentalista keresztény családban felnőni, sokáig egy ágyban aludni a testvéreddel, mert nem futja külön szobára. Milyen úgy iskolába járni, hogy bármikor beléd köthetnek, mert lúzer vagy a menők szemében. Milyen a képzeletedbe, a rajzolásba menekülni, és milyen találkozni valakivel, aki szintén kilóg a sorból.

 

A lányt egy téli bibliatáborban ismeri meg, és bár ő nem olyan istenfélő, mint a fiú, lángra lobbantja a lelkét, és elindítja azon az úton, hogy vállalja önmagát, a kérdéseit, a döntéseit. Még akkor is, ha aztán az események olyan fordulatot vesznek, amilyet.

 

A fiút Craig Thompsonnak hívják, és közel 600 oldalban meséli el a saját történetét. Olyan őszintén, ahogy én csak a legjobb barátomnak merném, és olyan kifejezőerővel, hogy általa az olvasó újraéli a maga első szerelmét, a maga traumáit, a maga felnövekedését. Gyönyörű, megindító és fájdalmas képregény ez, mely úgy szól mindezekről, ahogy nagyon kevés további alkotás, bármely médiumban.

 

Az eredetileg 2003-ban megjelent képregény két Eisner- és három Harvey-díjat kapott, melyek a legrangosabb elismerések ebben a műfajban, de szerintem szépirodalmi díjat is megérdemelne. A szöveg is gyönyörű a maga mértékletes módján, a képi világ pedig részben formabontó és újító, de nem öncélúan. Craig csak feketét és fehéret használt a megrajzolásához, és bár első pillantásra nem tűnik művészinek, odafigyelve kiderül, hogy olyan beállításokat, látószögeket használ, amelyeket csak a legjobb filmrendezők és operatőrök tudnának. Vagy még ők sem, mert Craig a velejéig kihasználja a képregény lehetőségeit, még ha fekete-fehérre szűkíti is azokat. Csak a japán manga nagymesterei használják ilyen erőteljesen a hátteret, a tájat, a környezetet a hangulat fokozására és árnyalására. Emellett Thompson mind a fájón realista, mind a szürreálisba hajló, álomszerű képein úgy ábrázolja a külső- és belső történéseket, hogy az olvasó néhány oldalon belül belevész a Takarókba.

 

S persze a cím is számos értelmezésben és rétegben jelenik meg a kötetben. Az USA középnyugati részét befedő hólepel, a takaró, amelyet Craig kap Rainától, és így tovább – annyi minden felfedezni való van ebben a könyvben, hogy első olvasásra képtelenség is befogadni. De azért is az, mert elsőre magával sodorja az olvasót, akinek valami egészen bensőséges és szépséges, egyúttal sebeket feltépő majd gyógyító élményben lesz így része.

 

Mert amikről a Takarók szól, azt mindenkinek magának kell átélnie (és a legtöbbünk át is éli így vagy úgy), azokat nem helyettesíti, viszont segít azokat feldolgozni, helyükre tenni. S bár a gyermekkori sebek, az első szerelem csodája és fájdalma, a felnőtté válás közös élménye a legtöbb embernek, mégis mindenkinek más és más, így ezt a képregényt is másként értelmezi majd.

 

Számomra a nosztalgiafaktort erősítette, hogy egyidős vagyok Craiggel, s bár számtalan ponton különbözik az életünk, magam is a `90-es évek elején voltam fiatal, meg először szerelmes úgy igazán, és így például a képregénybe szőtt kulturális és rockzenei utalások jó része is elevenembe talál.

 

Amiről még szólni szeretnék, az a vallás és hit kérdése. Craiget, hiába volt ott Jézus posztere a szobájuk falán, nem védte meg a bántástól sem a vallás, sem a hit, sőt, valamelyest előbbi okozta azt. De az a fura, hogy bár ő elvesztette hitét, én pont valami erősebb és mélyebb hit születését látom ebben a történetben. S mellékesen a szervezett vallás kritikáját is, de ez tényleg mellékes, mert ez a könyv nem a nagy társadalmi, politikai és történelmi kérdésekről szól, mint megannyi másik, a képregényes világon kívül is nagyra tartott rajzolt regény, hanem az emberi életről, az önmagunkká válásról, hogy mit kezdünk a sebeinkkel és áldásainkkal, mivé formálnak és mi mit formálunk belőlük.

 

Craig Thompson a világ egyik legszebb könyvét írta és rajzolta meg belőle.