Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Carmelo Torres y su Cumbia Sabanera: Me Recordarán (CD)

 

Cumbiából sosem elég – ezt a mondatot tényleg nem győzöm ismételni, kivált, ha mindig kerül új cumbia lemez a lejátszóba. Ezen a héten az 1951-ben született kolumbiai harmonikás, Carmelo Torres tavalyi albuma van soron, és itt azonnal álljunk is meg, hagyjuk, hogy ez a pár szó értelmet nyerjen. Igen, ez a társulat valóban cumbiát játszik, és valóban, a vezérhangszer náluk egy harmonika. Torres gyakorlatilag 18 éves kora óta muzsikál, és nagyjából ugyanennyi ideje cumbiából áll a repertoárja. Sokat tanult Andrés Landerotól (1932-2000), valamint számos együttesben megfordult, mielőtt ezzel a felállással nekiláttak volna a lemezfelvételnek.

 

A Sonidos Enraizados kiadó úgy nézem főként értékmentéssel, illetve vissza a gyökerekhez szemlélettel bíró zenészekkel foglalkozik, akik nem a kortárs, többnyire elektronikával feldúsított cumbiát részesítik előnyben, hanem az „eredeti”, évtizedekkel korábban népszerű változatot. Ez a lemez pontosan ilyen zenét tartalmaz, mintha megállt volna az idő, vagy valami véletlen folytán évtizedekkel korábbi rádióműsort hallanánk. Mielőtt beskatulyáznánk Carmelo Torrest egy, a múltból itt ragadt zenészként, tegyük hozzá, hogy az előző albumán pont egy kortárs, a cumbiát új utakra terelő együttessel (Los Toscos) játszott együtt, szóval megvan benne a nyitottság a megújulásra.

 

Nekem tetszik ez a zene, gyakorlatilag az első pár taktus után mozdul a lábam, és ha nem kellene ezt a cikket gépelnem, akkor biztosan táncolnék a szoba közepén, mert ez ennyire ellenállhatatlan muzsika (lásd a mellékelt videót). Picit lassú, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor kimért, de a maga módján magával ragadó, amihez tökéletesen illik Torres éneke. A változatosságot a különféle rokon stílusok (cumbia sabanera, merengue, stb.) biztosítják, és persze az, hogy a tucatnyi számot nem egyedül Torres komponálta. Ha a kedvenceimet kell megneveznem, akkor szokás szerint bajban vagyok, mert ez az album egyben a legjobb, de a klipes „Bailemos Cumbia”, a „Canto Negro” című Landero szerzemény, s nem utolsó sorban a címadó „Me Recordarán” szerintem nagyon jó. Ez a lemez újra meggyőzött arról, hogy nem a tempó a legfontosabb, hanem a groove, a vitalitás, és a zene szeretete, élvezete.

 

Kinek ajánlom: letisztult és „eredeti” cumbia, harmonikával, életörömmel, elsősorban a latin zenéket kedvelőknek ajánlom.

2017-ben megjelent album (Sonidos Enraizados)

Az előadó facebook oldala: https://www.facebook.com/carmelotorresmusica/

 

 

 

Cimbaliband: Balkan Projekt (CD)

 

Ez már a harmadik Cimbaliband album, amit van szerencsém meghallgatni, és egy dolgot biztosan kijelenthetek: az együttes zenéje folyamatosan változik, a jelek szerint nekik mindig kell valami új. Ez nagyon helyes, bár ha most fogadnom kellene arra, hogy legközelebb mit is csinálnak majd, akkor nagy bajban lennék, mert fogalmam sincs, gondolom olyasmit, amihez kedvük lesz. A tavaly februári Fonós lemezbemutató koncert fantasztikus volt, nem csak az érződött, hogy a friss felállás mennyire együtt van, hanem muzsikájuk tele volt szívvel, lélekkel, élettel. Az a fellépés bizonyos értelemben főként az urbánus dalokra koncentrált (akárcsak a Recycle album), míg most a balkán volt a célpont.

 

Balkánt idéző muzsika eljátszására nagyon sokan képesek, de emlékezetes, a hangulatot és az életérzést egyaránt visszaadó produkcióból jóval kevesebb van – leszámítva az ott élőket, de értelemszerűen most nem róluk van szó. A Cimbaliband 99 százalékban visszaadja ezt a feelinget, csak pár helyen volt hiányérzetem. Időnként úgy éreztem, hogy Danics Dóra éneksávját pont egy paraszthajszállal keverték hátrább az ideálisnál, így nem érvényesül kellően a hangszerek között, és ezért már-már erőtlennek érzem (mondjuk a „Fenn a csillag” című számban), és ez engem már zavart. Ami azért fura, mert egyébként minden szépen és tisztán szól a lemezen – és a tavalyi koncerten nem tapasztaltam effélét (az ideire sajnos nem tudtam elmenni).

 

Lelkesedésem ezúttal főként az instrumentális darabnak szólt, ugyanis a már egy évvel korábban ihletett összjátékot produkáló társaság, ha lehet, mára még jobban összecsiszolódott, és gond nélkül elkápráztatnak az olyan darabokkal, mint a „Ciganskola”, a „Balkania” vagy a „Temelia”. Mindezt úgy, hogy a végletes, mindent maximálisan megélő látásmód helyett a maguk civilizált előadásmódjában játszanak. Azonban nekem pont ez a Cimbalibandosság tetszik a Balkan Projekt albumon, hogy komolyan veszik a zenét, örömmel töltik meg a dalokat, miközben megmutatják virtuozitásukat, akár egy számon belül is váltogatnak tempót, hangulatot, bármit. A három vendégmuzsikus pont annyit tesz hozzá a számokhoz, amennyire szükség van, és végre meghallgattam, hogy miként szólal meg az együttes fúvós hangszerrel együtt (Bákói fanfár). Véleményem szerint nyugodtan rendszeresíthetnék állandóra, mert illik a Cimbaliband zenei világához.

 

Ugyan balkán projektnek mondjuk, azonban ez némileg megtévesztő, mert ezt azért lazítják poppal, ezzel-azzal, azonban ettől csak élvezetesebb lesz a végeredmény, szeretnivaló kortárs világzene, amit akár napjaink népzenéjének is nevezhetnénk, de inkább mégsem.

 

Kinek ajánlom: életerős Cimbaliband muzsika – nem csak balkánkedvelőknek ajánlott.

2018-ban megjelent album (Fonó)

Az együttes weboldala: https://www.cimbaliband.hu/

 

 

 

The Turbans: The Turbans (CD)

 

Napjainkban már nem kéne rácsodálkoznunk azon, ha távoli országokból érkező zenészek úgy döntenek, a jövőben közösen muzsikálnak, és nem foglalkoznak bőrszínnel, vallással, kulturális háttérrel, mi több, politizálni sem akarnak, csak játszani – minél több embernek. Mivel azonban még nem a tökéletes világban élünk, úgy érzem jogos a meglepődés, ami csak fokozódik, a lemez elindítása után.

 

Ez ugyanis a londoni The Turbans együttes bemutatkozó albuma, a pár hónappal korábban megjelent EP után végre itt az első nagylemez, rajta tizenegy szerzemény. Az alacsony sorszám ellenére egyáltalán nem jellemzi a rutintalanság, az útkeresés, ami egyébként teljesen érthető, hiszen a tagok évek óta együtt zenélnek, rengeteg koncert van a hátuk mögött, szóval már megvan az összhang közöttük, és a számokat is bőven volt idejük közel tökéletesre formálni. Ami azért annyira mégsem lehetett egyszerű feladat, hiszen jelenleg már tizenhárman alkotják a zenekart, ráadásul mindenki hozott valamit a közösbe, és akkor még egy szó sem esett a meghívott vendégekről.

 

A zene legalább annyira eklektikus, mint a tagok nemzetisége (van köztük török, bolgár, izraeli, iráni, angol), ami egyfajta lüktetést, örvénylő változatosságot eredményez. Legnagyobb kedvencem a „Sinko Moy”, köszönhetően a közreműködő Londoni Bolgár Kórusnak, egyszerűen beleborzongtam, amikor a hol elhalkuló, hol felerősödő zene kíséreteként megszólalt a kórus (érdemes nagyobb hangerőn meghallgatni), benne van az a szomorúság, fájdalom, amit a családjától elszakadó ember érez. Zeneileg pedig tele van meglepetésekkel, váltásokkal, ami alatt nem csak a tempó, hanem a stílusok, illetve a vezető hangszerek cserélgetését értem. Ezt legalább háromszor meg kellett hallgatnom, hogy úgy nagyjából képbe kerüljek. Az album szerzeményeinek többsége egyébként jóval tempósabb, kifejezetten táncra csábító, mint például az utolsó, „Hackney” című. Ez keleties dallammal indít, aztán időnként India jut szóhoz, a ritmusszekció végig jeleskedik, és közben angolul énekelnek.  Erre a számra – és egyben az egész lemezre – jellemző, hogy a világ legtermészetesebb dolgaként kezelik a stílusok keverését, ami részben annak tudható be szerintem, ahogyan felosztják a hangszerek egymás között a feladatokat. Itt nincs állandóság, nincs kiemelt vezérhangszer, folyamatos a hangsúlyváltás, aki az egyik pillanatban még szólózik, az a következőben már eltűnik – idézőjelek között persze – a kíséretben. Harmadikként a flamenco gitáralapra felépített, illetve abból kiinduló „Aman”-t említem, amit hegedű és görög szöveg segítségével gondoltak tovább.

 

A hallottak alapján a The Turbans tagjai egyaránt fontosnak tartják a dallamot, az éneket, a hangszereket, a ritmust, az improvizációt, a harmóniát – és mindez működik, hála a több éves koncertezésnek, mi több egy pillanatra sem éreztem patikamérlegen kiporciózott hanggyűjteménynek, hanem olyan örömzenélésnek, aminek ott van a helye házibulikon és a koncerteken, fesztiválokon.

 

Kinek ajánlom: izgalmas stíluskavalkád, amit olyan mesteri módon gyúrtak egységesre, hogy egy pillanatra sem döccen meg a ritmus, a dallam, ezért nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek.

A 2018-ban megjelent album (Six Degrees Records).

Az együttes weboldala: https://www.theturbans.co.uk/