Főkép

Van úgy, hogy papíron minden stimmel. Állítólag a legjobb misztikus horror az Ördögűző óta, Toni Collette az egyik főszereplője, egy elsőfilmes rendező alkotása, amit a Sundance Filmfesztiválon mutattak be, és az előzetesek is nagyon ígéretesnek tűntek. Szóval minden adott, vagyis adott volt egy olyan horrorfilmhez, ami megközelítheti a három évvel ezelőtti The VVitch, a Boszorkány nagyságát, mind hangulatban, mind kísérteties látványvilágban. Sőt, a trailerrel kapcsolatban még egy olyan vicces (vagy épp tragikus) anekdota is született, mert az előzetest Ausztráliában véletlenül egy családi film előtt vetítették le az egyik moziban, kisebbfajta pánikot okozva a szülők és a gyerekek körében, akik szegények csak a Nyúl Pétert akarták megnézni, de valami egészen mást kaptak.

 

Mert kétség nem férhet hozzá, hogy az Örökség nagyon más. Más, mint a manapság uralkodó démonos horror trend tucatfilmjei. Nincsenek benne jumpscare-ek, vagyis felesleges ijesztgetések, illetve akadnak, de csak elvétve, és általában jól is esnek az embernek, mert legalább némileg felrázzák (erről majd később bővebben). Emellett a film ráadásul nem is azt a jól kiszámítható történeti vonalat követi, ami James Wan Insidious sorozata óta uralja a piacot.

 

A film főszereplője egy családanya, a Toni Collette által alakított Annie, akivel édesanyja elvesztése után különböző furcsa és rémisztő dolgok történnek, amiknek úgy tűnik, köze van a családi vérvonalhoz, így Annie kislányára és fiára is hatással vannak. A háttérben felsejlik egy furcsa kultusz szerepe is, valamint a szinte már kötelezőnek számító megszállós részek is jelen vannak. Ennek ellenére tényleg nem válik klisséssé a film, köszönhető ez főként az egyedi vizuális megoldásoknak, amikkel operál. Annie ugyanis művész: miniatűr épületeket, babaházakat és figurákat mintáz meg, főként valós eseményeket és helyszíneket rekonstruálva, és néhány esetben ezek úgy mosódnak össze a valósággal, hogy azt se tudjuk, mi az igazi és mi a művészi fantázia.

 

Ezen kívül a napszakváltásokat is érdekes, gyors vágásokkal oldotta meg a, mint már említettem, elsőfilmes rendező Ari Aster és operatőre, Pawel Pogorzelski. Mintha valaki egy lámpát kapcsolna fel és le, és az egész film valóban egy burokban, egy babaházban játszódna. A vizualitáshoz egy horrorfilmnél természetesen hozzátartozik a szörnyűségek bemutatása is, amitől szerencsére az Örökség nem ijed meg, nem fordítja el a kamerát ott, ahol nem kéne, csak azért, hogy ne legyen korhatáros a végeredmény. Ez mindenképp becselendő, még akkor is, ha néha olyan mértékben túlfeszítik a húrt a véres, illetve sokkoló jeleneteknél, hogy az inkább tűnik komikusnak, mint rémisztőnek.

 

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy az Örökség egy tényleg nagyszerű kis alkotás, ami pont annyira tér el az átlagtól, hogy a legtöbb moziba járónak és zsánerfilmeket kedvelő nézőnek a titkos kis kedvence legyen, hogy aztán majd pár év múlva kultstátuszt érhessen el, de sajnos ez, minddent összevetve, szerintem nincs így. És ami a legbosszantóbb, hogy nem kellett volna nagyon sok hozzá, hogy a film működjön. Például egy erősebb kezű vágó jót tett volna neki, aki legalább húsz perccel megrövidíti ezt az amúgy is lassan hömpölygő (ezzel még nem lenne semmi gond), sokszor embert próbálóan ráérős mozit. A legnagyobb probléma az, hogy ennek ellenére az egyes történetszálak mégsincsenek alaposan kibontva, nem sokat tudunk meg például a kultuszról (ami amúgy számomra a legérdekesebb aspektusa a sztorinak), illetve arról se, hogy pontosan mi is történik ezzel a családdal.

 

Olyan érzése lehet az embernek, mintha a sztorit legalább három ember írta volna egymással párhuzamosan, de egymástól függetlenül. A démonos/megszállós szál felel az ijesztgetésért, a családi dráma szál azért, hogy kötődjünk valamennyire a karakterekhez, a kultuszos vonal pedig a misztikus hangulatért és a rejtélyekért. Csak az a baj, hogy ezek végig egymás mellett haladnak, soha nem találkozva. Főleg a közepe és a legvége felé veszi át az uralmat a misztikus horror szál, ami olyan filmeket idézett fel bennem, mint az 1973-as Vesszőből Font Ember, és ezek az angol folk horror utánérzés-uralta epizódok állnak a legjobban a történetnek, ha ezekből több lett volna, vagy ha merték volna kihagyni az egész ördögűzős démonos szálat (bármennyire is divatos ez manapság), akkor talán a nézők jobban jártak volna.

 

Emellett persze vannak elvitathatatlan erényei, a már említett egyedi vizualitás mellett: a Charlie-t alakító Milly Shapiro remek a creepy kislány szerepében, ahogy a testvérét játszó Alex Wolff is jól hozza az egyik legnehezebb karaktert a filmben. Érdekes, hogy pont a nagy öregek, vagyis Toni Collette és Gabriel Byrne hasalnak el néha egy-egy hamisnak tűnő mondattal, bár ezt sajnos szokás szerint nem lehet megítélni a szinkron miatt. Ami biztos, hogy az Örökség egy nagyon egyedi film, és már önmagában az újra való törekvését is lehet értékelni, de sajnos a legjobb indulattal sem tudom kiválónak vagy alapvetésnek nevezni, bár a közelmúlt horrortermését valószínűleg még így is veri. Tényleg csak az fáj, hogy egy kicsit nagyobb odafigyeléssel sokkal többet lehetett volna kihozni belőle, de megnézni azért talán így is érdemes, főleg azoknak, akiket nem feltétlen akarják érteni a történések miértjét, csak el akarnak tölteni bő két órát egy egyedi látásmódú, megkapó hangulatú, nyomasztó, viszont néha fárasztó film társaságában.